HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 8

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47194

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-10-25

Havasi gyopár 35.

6.


Jó volt gyereknek lenni abban az időben, ahogy vissza tudok emlékezni. Velem együtt 17 gyerek lakott a Tivadar utcai, körfolyosós sarokházban, 6 évestől 14 évesig, a 6 évesnél kisebbeket nem is számolom. A téli hideg időszakot leszámítva kinn éltünk a gangon, és az udvaron. Istenem, micsoda csatákat rendeztünk a házban! Az egyik banda Török Szepi vezényletével a felső két emeletet foglalta el, a másikat Bíró Anti irányította a födszíntről. Tóth bácsi két ikerfia a Feri és a Jócó, értelemszerűen a mi galerinkbe tartoztak, az alsóba. Amilyen kicsik, annyira vadak voltak mindketten, -de sok gazemberséget követtünk el együtt! Mindkét két banda, az "alsó" is és a "felső" is, papírgalacsinos csúzlival volt felszerelve. A csúzli kerete acéldrótból készült, össze kellett csavarni a drótot középen, ez lett a nyél, a két szárát felül egy csöppet visszahajlítani a gumi számára, belefűzni a gumit, ami a "menőknél" rugalmas modellező gumi volt és már készen állt a fegyver. A "lövedékek" 3 ujjnyi hosszúságú, szorosan összetekert, jól megrágott, jól összenyálazott és kettéhajtott papírgalacsinok voltak, testet érve csíptek, mint a lódarázs, de komolyabb sérülést nem okoztak. Persze azért a szemet elvileg ki lehetett lőni velük.
A csata úgy zajlott, hogy az "alsó banda", -vagyis mi, -megtámadta a "felsőt", hogy elfoglaljuk tőlük az emeleti állásokat. Falhoz lapulva lopóztunk felfelé a főlépcsőházban, és a melléklépcsőházban , ők pedig az ajtók, falak, oszlopok mögé bújva lapítottak. Aki észrevette az ellenfelét, azonnal tüzelt. Akit eltaláltak, "halott" lett, vagy fogoly. Ha öv felett érte a találat, meghalt, ki kellett állnia a játékból, ha végtagokat talált el a galacsin-lövedék, fogoly lett, át kellett mennie az "ellenséghez", ahol összekötözték kezét-lábát spárgával, úgy várta, hogy a társak ki tudják-e szabadítani. A csatának akkor lett vége, ha az egyik banda teljes létszámban kilőtte a másik banda összes harcosát. Amikor véget értek a csaták, nagy ünneplést rendeztünk együtt, "alsók" és "felsők", újság-papírokat gyújtottunk meg és eregettük őket lefelé a negyedikről.
Aztán hát, itt volt a megunhatatlan görgőcsapágyas roller. Hála Szemerédi Jánosnak, 1956 tavaszán már nekem is volt ilyenem, nem volt oldalkocsija, mint a spillerek rollerjeinek, de azért jókat lehetett vele száguldozni a Tivadar utca tetejéről, a cipőfelsőrész-készítő műhely ablakától lefele az Almássy térre. Az 1955/56-os tanévben anyámék már nem írattak be a napközibe, kulcsos gyerek lettem, s így napjaimat én is az utcán töltöttem, mint a legtöbb gyerek. A gurulási versenyeket persze a nagyobbak nyerték, mennél nehezebb volt valaki, annál gyorsabban gurult vele a roller, felfelé azonban, az Almássy térről fel a Szövetség utcáig, a nagyobbakat is gyakran megelőztem. Azt mondták rám, "úgy mozog a Józsika, mint a csík". Nem tudtam, mi az a "csík", de tényleg úgy mozogtam. Sokat bunyóztam akkoriban. Muszáj volt bunyózni, mindenki bunyózott. A kisebb, és gyengébb gyerekeket megvertük, a nagyobbak elől elfutottunk. Egyszer engem vert meg egy nagyobb gyerek. Járt az osztályunkba egy srác, az igazi nevére már nem emlékszem, gúnyneve "Janku" volt. Apró volt, a hasamig ért és fekete, mint a krampusz. Mindenkibe belekötött. A vele egyformákat hasba bokszolta, akkora erővel vágott a gyomrukba, hogy áldozatai összecsuklottak, mint a colstok. A nálánál nagyobbakba belerúgott, vagy leköpte őket, és már iszkolt is elfele. Oláhcigány volt a lelkem, ha jól emlékszem az Alsóerdősor utcai állami lakótelepen laktak a "barakban", azon a helyen, ahol most az új, csupa beton, csupa üveg iskola áll.
/Csak zárójelben jegyzem meg, az akkori rendszer nem tűrte az utcán a csöveseket és a koldusokat, -ezt mai szemmel nézve is csak helyeselni lehet- állami lakótelepeket létesített a legszegényebbek számára, döngölt agyagból készült sor-lakásokat, négy négyzetméter földpadlós helyiség, ablak nincs, fűtés vaskályhával, budi az udvaron, rettenetes és embertelen, de volt fedél a szerencsétlenek feje felett. A koldulás és a csavargás államilag tilos volt, láttam vakot, aki visszanyerte a látását, süketet, aki újra hallani kezdett, bénát, aki eldobva mankóit fürge atlétaként futott el, ha megjelent a rendőr. Később a szabad nyugati világban szembesültem azzal, mit jelent a demokrácia és az emberi jogok érvényesülése. A világ nagyvárosaiban megtapasztaltam a nyomort, találkoztam koldusokkal, hajléktalanokkal és leprásokkal, akiknek egész testét fekélyek borították. Nekik az alkotmány biztosította, hogy, ha akarnak, az utcán hálhatnak. Írtam róluk néhány könyvet (Szék a fa alatt, A megtalált ember, és a Szegények öröme a legismertebbek), fel akartam nyitni a világ szemét, a világ tapsolt nekem, az emberek elkapkodták könyveimet, borzongva olvasgatták otthonuk melegében, és nem törődtek a sorsüldözöttekkel/
Na, ez a Janku egyszer belém is belém kötött. Nem adtam rá különben okot, de neki az oknál kevesebb is elég volt .Leköpött a WC előtt. Én ott álltam a folyosón, ő jött ki, és leköpött. Elkaptam a grabancát és lekevertem neki két egyforma maflást, egyet jobbról egyet balról. Bömbölve, átkozódva elszaladt, nem is került elő már abban a szünetben, csak a következőben. Egy nálunk, másodikosoknál nagyobb gyerekkel jött vissza, negyedikes, vagy ötödikes volt a tag, nem magasabb, mint én, de testesebb, erősebb. Bent voltam néhány haverral az osztályban, snúroztunk éppen, pénzérméket dobáltunk a falhoz. Az nyert, azé lett az összes bedobált pénz, aki a legközelebb tudta dobni a snúrhoz, vagyis ahhoz a vonalhoz, ahol a fal felülete a padló síkjával találkozott. A nagyfiú betette maga után az osztályajtót, és elindult felém, Janku meg odaállt az ajtó elé. Rögtön láttam, hogy baj van, futni kezdtem körbe, a fal mellett az ellenkező irányba. Futott utánam, kétszer, vagy háromszor megkerültük a termet. Az osztálytársak a padokon álltak és hangosan kiabálva bíztattak: hajrá Kaposi, hajrá Kaposi! A távolság egyre fogyott. Aztán a katedránál utolért, lerántott a földre, a hasamra térdepelt és két ököllel verni kezdte a fejemet. Addig verte, amíg be nem csengettek. Orromból, szájamból folyt a vér, amikor a tanár bejött. Persze, volt annyi eszem, hogy a többiek háta mögé bújtam. Nem vette észre, ha észrevette volna, se törődött volna ilyen aprósággal Tele volt velünk a hócipője. 37-en jártunk abba az osztályba, a Dob utcai általános második C- osztályába. Mihelyt a tanár hátat adott nekünk, például azért, hogy a táblára felírjon valamit, máris felhangzott a farkas-falka szűkölő kórusa, tornacsukák, radírok, tintás üvegek, irkák és más tárgyak repkedtek a levegőben. Ha aztán hirtelen visszafordult, elhallgatott mindenki, síri csend lett.
Volt egy másik eset is, akkor nem vertek meg, de nagyon közel jártam hozzá. A mi galerink (nem a házbeli, hanem az osztálybeli) állandó harcban, háborúban állt az A osztály hasonszőrű bandájával. A tér keleti, Dohány utca felőli sarkában lévő kicsi kápolna környékének birtoklásáért folyt a küzdelem. Ez már komoly, igazi csata volt, hátitáskáinkkal csépeltük egymás fejét. Pénteki napon történt, március friss szelei fújtak, szétkergették a felhőket. Tavaszillat áradt a sarjadó gyepből, a fák, bokrok rügyei nedvesek és ragacsosak voltak. Szokás szerint összeverekedtünk a szobor mellett. Egy ideig vitézül tartottuk magunkat, aztán valahogy hátrányba kerültünk. Láttam, menekülnek az embereim, oda is kiáltottam nekik: "harcoljatok gyáva férgek" -hasztalan. A küzdelem hevében nem láttam át, mi történt, de aztán Patkós Gergő elszaladt mellettem és ordítva közölte: ötödikesek vannak velük, ötödikesek vannak velük!! Még egy utolsó csapást mértem ellenfelem fejére és, amikor kész voltam vele, feltekintettem. Három, vagy négy, nálunk fejjel magasabb fiút vettem észre a gomolygó forgatag közepén. Az egyik pokoli vigyorral rám mutogatott, nyilván azért, mert észlelte, hogy én vagyok a legnagyobb a mi galerinkben, hogy én vagyok a vezér. Ő, és egy másik ötödikes, az is akkora, mint a létra, elindultak felém. Ennek fele sem tréfa, -futott át a fejemen, és már repesztettem is át az úttesten, neki egyenesen a Tivadar utcának. Úgy futottam, ahogy inam engedte, lerázni azonban nem sikerült őket. Tudtam, ha elérem szemközt az átjáró-házat megmenekülök. Ha elérem...Még egy utolsó erőfeszítés... és berontottam a sötét kapualjba. Ott már én voltam előnyben, becsukott szemmel is el tudtam igazodni. Végigvágtattam az udvaron, megkerültem a bódékat. Ekkorra már elvesztettek a szemük elől, mégis, biztos, ami biztos alapon behúzódtam az egyik mellék-lépcsőházba. A homályból kikukucskálva láttam, nagyban tanakodnak. Az egyik, egy nagyfejű vörös gyerek kifele mutogatott, az utca felé. Rájöttem, azt magyarázza a másiknak, hogy legjobb lesz, ha megvárnak a kapu előtt, egyszer úgy is ki kell jönnöm. Na arra várhattak! Jót röhögtem magamban, kinyitottam annak a folyosónak az ajtaját, ami az Alsóerdősor utcai /másik/ kijárathoz vezetett és kisétáltam. Teljes biztonságban éreztem magamat, kezemet zsebre dugtam, fütyörésztem. Nem sejtettem, hogy az ötödikeseknél nagyobb veszély leselkedik odakinn, a tulajdon jóanyám. Anyám a két házzal arrébb lévő Patyolatból jött ki, /ott dolgozott és éppen letelt a műszakja/, jókor jött ahhoz, hogy lássa a csata végkifejletét. Látta, hogy bemenekülök az átjáróházba. Ő ismerte annak a háznak a titkát. Szép nyugodtan megkerülte a tömböt és megvárt. Akkora fülest kaptam, hogy még két hét múlva is csengett tőle a fülem.

Jó volt gyereknek lenni 56 telén. Februárban leesett végre az első hó, és a János az egyik nap, reggel volt még, átjött hozzánk. Szénszünet volt az iskolában, egyedül voltam otthon, zsíros-kenyeret ettem a konyhában, amikor becsöngetett.
-Hó-hahó, -kiáltott rám, -van kedved ma ródlizni?!
Persze, hogy volt! Annyira volt, hogy még a zsíros-kenyeret is otthagytam az újságpapíron. Szaladtam a vastalpas szánkóért a kamrába. Házmester Kati is velünk tartott, tisztán emlékszem magas, fess alakjára, csak az arca van homályban, az arcára nem tudok visszaemlékezni, bárhogy erőlködöm. János sílécet hozott magával, én és a Kati az én szánkómat vittük. A Rákóczi úton, a Divatcsarnok előtt felszálltunk a villamosra, mentünk egy megállót a Körútig, ott átszálltunk a hatosra, ami átvitt Budára a Moszkva térre. Innen már busszal mentünk tovább, a Szabadság hegyre, annak is a legtetejére, a Normafához. Mire kiértünk, már rengetegen voltak, főleg szünidős diákok, színes, tarka csoportok borították be a lejtőket. A büfé előtt, ahol teát és forralt bort mértek, János felszíjazta bakancsára a hótalpakat /a lécek két méternél is hosszabbak voltak, és nem volt "kantnijuk", mint a mai léceknek/, ránk vigyorgott és nekilódult. Nagyon ügyesen csinálta, amikor túl gyorsan siklott, kitolta az egyik lábát oldalra, ránehezedett, mellézárt és elkanyarodott. A kanyarodással fékezte magát, így szabályozta a lécek sebességét. Nem esett el, eljutott a facsoportig, onnan már nem láttuk, merre megy, eltűnt a mélyben.
-Gyere, Józsika, -kiáltotta Kati, -menjünk utána!
Én előre ültem, ő mögém, meglökte sarkaival a ródlit, egyre gyorsuló futással siklani kezdtünk. A facsoport mellett, ahol a pálya megtörik, és meredekké válik, majdnem belerohantunk egy felfelé jövő csoportba, Kati azonban kitette oldalra a lábát és arrébb kormányozta fürge járművünket. János az útnál várt ránk, teli-szájjal nevetett, és azt mondta: menjünk most már végig a Harangvölgyön is, az úton túl, van lent buszmegálló, vissza tudunk jönni a busszal.
Nem is tudom, hány menetet csináltunk, föl, le. János gyorsabb volt nálunk, hosszú sálja röpült utána, ahogy siklott. Egyszer, összecsúszott a két léce és felbukfencezett, az orra hegye is havas volt, ahogy tápászkodott felfelé. Egyszer aztán mi is felborultunk egy túl éles kanyarban, gurultunk a hegyoldalon a puha fehér hóban, és kacagtunk. Végül megéheztünk, megszomjaztunk. Forró teát ittunk a tetőn a büfénél, ott, ahol a "Normafa" emléktábla van, tepertős pogácsát majszoltunk hozzá, íze most is a számban van még.

Jó volt gyereknek lenni, de mégse volt túl jó, mert ott voltak a felnőttek, akiktől féltem. Elsősorban is jó anyámtól féltem /muternak szólítottam egyébiránt, proli családoknál ez volt a szokás/, -mindig kiabált és igen gyorsan eljárt a keze, aztán féltem Eta nénitől, ő rögtön visítani kezdett, mihelyst a rolleromat kitoltam a folyosóra, nála is jobban féltem Tóth bácsitól, főleg, ha seprű volt a kezében, és a tanároktól az iskolában, -tőlük féltem a legjobban.
De mindez semmi sem volt ahhoz a jeges szorításhoz képest, ami néha elalvás előtt rám tört. Nem tudom mások, hogy vannak ezzel, de nekem már kora gyermekkoromban voltak halálfélelmeim. Akkor jöttek elő jobbára, ha nem tudtam időben elaludni. Általában, persze jól aludtam, mint a többi gyerek, de akadtak esték, amikor a gondolataim ébren tartottak. Láttam magamat ezer helyzetben, ahogy haldoklom: estem le szikláról, fejem szétment a kövön, ütött el, villamos, autó, lelőttek, négyfelé aprítottak, éreztem, hogy vág bele a bárd a húsomba, hogy roppantja meg csontjaimat, felakasztottak, éreztem nyakamon a durva kender kötél szorítását. És láttam magam vénséges vénen, amikor az elfutott idő kiölte már sejtjeimből az életerőt. Ez volt mind között a legrosszabb, pislákoló tudatom fokról fokra hagyott el, végül csak egyetlen szorító, fojtogató érzés maradt, meghalok, megsemmisülök, és utána soha többet nem lesz semmi.
Később, felnőttként újabb félelmek csatlakoztak a halálfélelemhez: félelem az élettől, attól, hogy az ember hiába erőlködik hangyaszerű sorsának állomásait járva, amit tesz, amit alkot, akár a homokvár, elenyészik. Mit is mond Lucifer a Fáraónak: "néhány ezredév gúláidat elássa". A céltalanság érzése felnőtt koromban jobban igénybevett lelkileg, mint a halál tényétől való félelem. Légüres térben mozogni mindennél rosszabb. Áll az ember egy égbenyúló létra legtetején, egyensúlyoz, körötte a végtelen hideg űr. De minden szorongásom közül a legnagyobb volt az, amit az öregedés miatt éreztem. Épp ésszel elviselni a tudatot, hogy, lábaim, amelyek most még, akaratomnak engedelmeskedve acélrugóként röpítenek előre, cserbenhagynak, karom, mellkasom izmai összetöppednek és, ha a tükörbe nézek, egy szánalmas, meggyötört ráncos arcot látok majd a magamé helyett, ajkat, ami nem duzzad, hanem lefittyed, szemet, ami ráncos és a semmibe néz, bőrt, ami olyan színű, mint az ólom. Igen, minden rossz közül ez volt a legrosszabb, ha rám tört ez az érzés, /napközben, amikor egyedül voltam gyakrabban jött, mint éjszaka/ ki kellett mennem a tengerpartra futni, súlyzózni kényszeritett a félelem, fekvőtámaszokat csináltam, húzódzkodtam, hogy érezzem múlékony örömét annak, amit a test ma még adni tud, hogy érezzem: még élek, még vér folyik az ereimben.

Beszéltem Csetényi Barnának gyermekkoromról, szorongásaimról, felnőttkori félelmeimről. Sok mindenről beszélgettünk azokban a téli napokban 84 végén, 85 elején. Az is lehet, hogy ő hozta szóba a félelem témát, Szemerédi János titkos félelmeit felemlítve, már nem tudom. Szánva nézett rám. -Látja Kaposi úr, ezt teszi az Isten nélküli élet, -mondta feddőn. Az ember egyedül, magára hagyva nem tud megállni a világban. Szüksége van Istenre és embertársaira. Az ember társas lény. Saját erejéből nem tud felülemelkedni félelmein. Ha ön is bhakta lenne, mint én, el tudna vonatkoztatni a prajalpa, a felesleges beszéd és a meddő gondolkodás romboló hatásaitól, és könnyebben megértené, hogy az Istenséghez való vibrálás képessé teszi a szellemet arra, hogy a testtől elszakadjon. A bhakta képes arra, hogy a nap huszonnégy órájából huszonnégyben az Úr isteni nevét vibrálja, s ezzel teljes mértékben lefoglalja elméjét. Egy ilyen, átlényegült embert nem érinti meg a félelem és a hiúság. Hol van az, az intelligens személy, aki vonakodik szolgálni a Govardhana hegy lábánál fekvő isteni Rádhá kundrát?

Úgy nézett rám, mintha nekem tudnom kellene, hol van. Nem tudtam, de nem akartam megsérteni. Lelkesedése őszintének hatott, fakó bőre a pofacsontoknál megfeszült és kipirult, ahogy a Rádhá kundrát említette. Azon gondolkodtam, mit is mondhatnék, talán azt, hogy egy írónak, aki abból él, hogy ír, és a könyveit eladja, nincs ideje reggeltől estig Krisna szent nevét vibrálni. Csetényi Barna tanácsa rajtam és a hozzánk hasonlókon nem segít. Mi, hétköznapi emberek, olyanok vagyunk, mint a katonák, félünk, de igyekszünk nem mutatni, megyünk előre, rakosgatjuk szépen a lábunkat a golyózáporban, míg el nem találnak, és le nem roskadunk.

Odajött asztalunkhoz a pincérnő, az új, aki a Bea helyett volt. Kacéran rám nevetett, letette a tálcát. Évődni kezdtem vele, annak reményében, hogy este eljön velem. Csetényi Barna tovább fecsegett az isteni Személyről, de engem már nem érdekelt sem Krisna, sem a Mathura, a pincérnőt figyeltem, formás fenekét, két kerek mellét, csókra csábító ajkait.
Hiába, na: ilyen az ember.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2007-10-27 10:50:19

Igen, az biztos, hogy mindnki máshogy éli meg a gyerekkorát. Az írónak az a feladata, hogy mondjon is róla valamit, amit mások érdekesnek találnak. Köszönöm, hogy olvasod és, hogy hozzászólsz. És azoknak is köszönöm, akik olvassák és emliben jelzik, hogy tetszik. /Remélem az is olvassa, akiről azt gondolom, hogy olvassa./

Üdvözlettel: én
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2007-10-25 20:11:29

Nem, Ildikó, most az egyszer vitatkoznom kell Veled, a gyerekkor mindenkinek, minden korban olyan, amilyennek megéli. Ötezer évvel ezelőtt is voltak olyan gyerekek, akikben a gyermekkor, az akkori élmények mély nyomokat hagytak, és tízezer év múlva is lesznek olyan gyerekek, akik úgy voltak gyerekek, hogy észre se vették. Nem az időtől, amiben élünk, hanem önmagunktól függ, mit, hogy élünk meg. Nem is jól mondom, az a képesség, hogy ki, mit, hogyan él meg, olyasmi lehet, mint a Kegyelem /Rudloff: Dogmatika/, az ember nem tehet róla, nem ő érdemelte ki, akarata ellenére kapta.
Na, megint mondtam magvas butaságokat. Sziasztok! Jó éjt! Hála és köszönet érte, hogy olvastok!!!

-én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2007-10-25 17:59:21

Kedves Bödön!
Csatlakozom Colhicumhoz, nekem is nagyon tetszik, ahogyan az ötvenes éveket leírod. Szinte ott van az ember abban a korszakban, és együtt lélegzik a szereplőkkel.
Szeretettel: Rozália

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Korhadt szálfák című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Gottfried Keller: Abendlied / Esti dal címmel

Pecás alkotást töltött fel Késő őszi este címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)