Magas égből hosszú lánc feszül a földre
Nehéz vasból, égi szikrából ütve
Feszül a lánc, tompán csörög
Szürke felhejéből eső csöpörög.

Alant a földön kókadt szárnyakkal
Lehajtott fejjel: leláncolt angyal.
Csuklóján nehéz vas, véres nyomot váj,
Nem sír már a szem, nem szól már a száj.

Puszta itt a vidék, a táj
Mindig üres a láthatár.
Csak lábánál nő egy kis zöld:
Apró virágot nevel a föld.

És a láncra vert, rab angyal
Porba sújtott szárnyakkal
Lehajtott fejjel
A virágnak énekel:

"Ha majd ez a kis növény
Szirmát bontja: jön a fény!
Szürke felhő messze foszlik
Minden vaslánc majd lehullik.

Hisz nincs veszve soha semmi, nem reménytelen
Míg kitart az egy örök, a szerelem"

Puszta tájon vaslánc csörög
Fenn az égen felhő dörög
Bilincsre vert, nyesett szárnnyal
Egyre vár a bátor angyal.

-Kicsi virág nagyra nőjjél!
Angyalomnak így segítsél
Mert ha ezt a szép kis szirmod
Valahára itt kibontod
Megszűnik az isteni átok:
"Ki nem szeretett soha senkit
Szenvedjen síró tájon, amíg
valakiért szívében szerelem nem virít!"