Domb csupán, de néki hegy marad
a Duna menti, náddal szőtt lapályon.
Alkonyul. Pihenj! - üzen a nap,
s présházajtóra rőtszínű fénymázt von.

Szót fogad. Teste lócán keres
kis megnyugvást. Kapája falnak döntve.
Elmereng, ellágyítja a csönd,
hogy álmába temetkezne - örökre.

Szombaton a hobbi-nemzedék
felruccanhatna. Régen látta őket.
S képzeli: rajta már az segít,
ha sírján városon vett szegfű nőhet.

Csaholás. Valódi szürkület...
Maradt-e még az elcsempült pohárban?
Remegő kezével érte nyúl,
s kortyint egyet e savanyú magányban,

majd felvidul, hogy nincs még itt az ősz,
és azt hiszi, szívében is csak nyár van.