HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 14

Tagok összesen: 1863

Írás összesen: 48260

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

black eagle
2019-05-15 22:31:41

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Liz ReedFeltöltés dátuma: 2007-10-27

Harag

Azt kellett volna mondanom, hogy segítek. Azt, hogy mellette állok. Hogy elfogadom, bármennyi hibát követett is el, képes vagyok megbocsátani. Tudtam, hogy mit kellene mondanom, de nem ezt mondtam...

Hazaértem, és ott voltál. Újra itthon, újra a mi otthonunkban, ami valaha még a tiéd is volt. Nem tudtalak elfogadni. Öreg ember lettél, ahogy a fotelban ültél. Öreg és meggyötört, és bennem nem a szánalom erősödött, hanem a harag. Harag a világra, hogy miért hagyta, hogy ez történjen, harag feléd, hogy miért nem mondtad el, hogy nagy a baj, és még valami, amit nem tudtam hová rakni.
- Szia! - köszöntél barátságosan. Te nem haragudtál rám, vagy ha igen, képes voltál megbocsátani. - Milyen napod volt?
Úgy gondoltam, jobb, ha nem szólok. Nem vagyok benne biztos, hogy tudtam-e, éreztem-e akkor, hogy, ha némán semmibe veszünk valakit, sokkal nagyobb fájdalmat okozunk, mintha bántón szólunk vissza. Én mégis ledobtam a táskám, és bevonultam a szobába, mint egy gőgös páva. Szinte éreztem, ahogy a díszes tollaimat az ég felé széttárom, hogy ezzel is mutassam: én az ég szülöttje vagyok, ó, ugyan, mit érsz te hozzám képest, szegény földi halandó? Leültem az ágyamra, és egy pillanatra megállt körülöttem a világ, még pislogni se sikerült, a hulló levél megkövült a levegőben, elfelejtett hullani, a porszem nem ült a polcra, a macska odakinn nem nyávogott tovább, a szél abbahagyta a süvítést. Azt akarták mind körülöttem, hogy ébredjek fel, szűnjön meg ez az örökös düh. Akkor, egy pillanatra már, láttam, hogy mit kell tennem. Csak egy ölelés kellene, csak annyi, hogy megmutassam, ne félj, itt vagyok. Minden rendbe jön, mindannyian melletted állunk. Én mégis annyira gőgös voltam, hogy képtelen voltam hallgatni arra a belső pici sugallatra hangra odabenn. A hang erősödött, a harag is, hogy egymást oltsák ki. Lassan gyűltek a könnyeim, már mindenem sírni akart, de letöröltem az arcom, és belebokszoltam a párnába. Felálltam, odamentem a szoba sarkában álló szintetizátorhoz, játszani kezdtem, de nem találtam el egyetlen hangot sem. Rácsaptam, mintha azt kérdezném: hogy képzeled, hogy még te is cserbenhagysz? Nem látod, mennyire szenvedek? Nem látod, nem érzed a harcomat? De ő néma volt, hangtalanul tűrte, hogy még egyszer rácsapjak, nyomatékosítás képpen.
Otthagytam a szobát, úgyis minden apró kacat ellenem fordult, és nem támogatta a haragot.
- Ebédelünk? - kérdezted.
- Én ebédelek. - válaszoltam, erősen kihangsúlyozva az "én" szót. Fel sem ismertem, mennyire jellemző ez rám, hogy nem gondolok másra. Rám néztél, búsan, szomorúan. Bennem csak ez kellett az indulatnak, szinte éreztem, ahogy vasvillát ragad, és döfködi a felébredő lelkiismeretemet. "Hogy is képzeled - gondoltam -, hogy te vagy szomorú, amikor minket, a családot döntötted romlásba? Hogy képzeled, hogy te keseredsz el? Nincs jogod hozzá, csak nekem van jogom keserűnek és szomorúnak lenni, csak nekem ezen az átkozott világon!" Szedtem magamnak tésztát, jó sokat, az evés úgyis megnyugtat. Azt mondják, boldogsághormon szabadul fel, ha eszünk. Behajítottam a mikróba, elindítottam, a nappaliba csörtettem, és a géphez ültem. Felnéztem az internetre, remélve, hogy találok valamit, ami eltereli a figyelmem, de semmi sem érdekelt. Úgy hallottam, mintha egy tányér koccant volna, és felordítottam:
- Az az én kajám! Ne érj hozzá!
Felpattantam, és azt láttam, hogy a konyhában pakolsz. Meglepődtem, annyira, hogy hirtelen nem is éreztem semmit, csak a meglepődést. Aztán persze becsatlakozott a szégyen is kicsit, de azt, bármennyire kapaszkodott, a harag elnyomta. Minden olyan érzést kiírtott, ami feléd vitt volna vissza. A saját haragom, a saját énem védése, a saját felsőbbségérzetem, a saját önzésem. Akkor kicsit mérges lettél rám, mivel éppen telefonáltál.
- Engem nem érdekel, hogy mit gondolnak rólad. Teszek rá. - mondtam melletted elhaladva, remélve, hogy a vonal túlsó végén is hallják. Pusztítani akartalak, mindenkit elvenni mellőled, aki még beszélt veled. Azt akartam, hogy egyedül maradj.
A szád elé kaptad az ujjad, mutatva, hogy maradjak csendben. Elvigyorodtam, és a mikróhoz sétáltam, lassan, diadalittasan, mintha azt mutatnám: na, látod, megint én nyertem! Kirántottam a tésztát, levágtam az asztalra, és enni kezdtem. A kezem fagyos volt, kissé remegett is, de én csak ettem és ettem, hátha jobb lesz. Vad düh perzselt fel bennem minden érzelmet.
Letetted a telefont, és felém fordultál, éreztem a tekintetedet. Nem néztem vissza.
- Mész ma valahova? - kérdezted, és nem válaszoltam. - Én elmegyek hamarosan egy fél órára.
- Nekem el kell mennem egy órán belül.
- Hová?
- Miért érdekel? Ne érdekeljen semmi, ami velem kapcsolatos. Nem ismersz, és én sem ismerlek téged, hagyjuk békén egymást.
- Ne hidd, hogy nem ismersz. De, amikor ilyen vagy, kezdem úgy érezni, hogy én tényleg nem ismerlek téged.
Gyilkos tekintettel néztem vissza rád, bekaptam az utolsó falatot is, és beviharzottam újra a szobába. Egy amerikai film ment a tévében, a kedvenc színésznőm játszott benne egy olyan figurát, mint amilyen te vagy. Elveszettet, és olyat, aki mellett nem állt soha senki. A harag szépen lassan összeszűkült egy apró pici pontba a szívem alatt, és ahogy szűkült, úgy nehezedett levegőt venni. Mintha mindenem lesüllyedt volna, mintha a gravitáció ezerszeresen húzta volna a belső szerveimet, úgy ment bennem minden egyre és egyre lejjebb. Talán a sors keze, de akkor léptél be újra a szobába, amikor a főszereplő lány nővére azt mondta, hogy sajnálja, hogy nem állt a lány mellett, amikor szüksége lett volna rá.
- Elmegyek. Fél óra múlva jövök. - mondtad. Vártál picit a válaszra, de nem szóltam. Nem akartam, hogy lásd, sírok. Kimentél a szobából, én pedig ráborultam a párnára, folyamatosan a könnyeimet törölgetve, mert nagyon szégyelltem, hogy még mindig képes vagyok sírni. "Nem voltam veled." "Szükséged lett volna rám." "Láttam, hogy egyedül vagy, de nem mentem oda." "Ne haragudj." Csak apró hangfoszlányok jutottak el hozzám, de éppen elegek voltak ahhoz, hogy ne tudjam abbahagyni a sírást. Kimenekültem a szobából, megmostam az arcom, és összeszedtem a ruhákat a táncórára. A film végét még éppen láttam: a főszereplő meggyógyult a betegségéből, de egyedül maradt. A szívem átvette a gyomrom helyét, szorított, mintha egy nagy marok nyomná össze.
Láttam, hogy késésben vagyok. Felhívtalak, mert tudtam, hogy nincs nálad kulcs, és nem tudnál bejönni, ha bezárakozom. Azt mondtad, egy percen belül hazaérsz. Elindultam, kissé futva, csapot-papot magam mögött hagyva. Bekanyarodtam a sarkon, és messziről megláttalak. Az utca másik oldalán jöttél, de mikor felismertél, átvágtál az enyémre. Ki akartam térni előled. Szégyelltelek, nem akartam, hogy az emberek lássák, közöm van hozzád.
- Hol leszel? - kérdezted, mikor melléd értem. Nem álltam meg.
- Ahová a világ sodor. - szóltam vissza félvállról.
- Ez a tánc... Hol van ez?
- Ugyan, ne érdekeljen már!
- Mikor jössz?
- Majd.
Megszaporáztam a lépteimet, és odaértem a buszmegállóhoz. Egyedül voltam, és akkor már éreztem, régen nem rád haragszom, hanem magamra. Régen nem téged gyűlöllek, hanem magamat. Régen nem vagyok arra érdemes, hogy valaha újra szeress.


Kiskoromban egyszer azt mondta nekem: "Kislányom, jól jegyezd meg: haragudni sokkal könnyebb, mint megbocsátani." Sosem hittem, hogy valaha érezni fogok ilyet, és most képtelen vagyok elfogadni azt, amit értünk tett, rosszul. Minden hibáját értünk követte el, hogy fenntartsa a látszatot: minden rendben van, ne aggódjunk. Én mégsem tudom elfogadni ezt. Nem tudok megbocsátani neki, és, mert nem tudok megbocsátani, magamat gyűlölöm, és magamra haragszom. Önző vagyok, elveszett és magányos.

Alkotó
Armand
Regisztrált:
2006-08-23
Összes értékelés:
130
Időpont: 2007-10-29 12:23:08

Nem tudom, az elején azt gondoltam, a főszereplő(talán te, de akkor ez nem hinném, hogy helytálló) az élettársáról, férjéről beszél. De a vége felé egyre inkább úgy éreztem, hogy egy szülőről van szó. nem tudo, melyik a helytálló, de a műved nagyon jól átadja a megbánást. Viszont önsajnálat helyett inkább próbálj meg megbocsátani:)

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Egy pénteki nap 02. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Egy pénteki nap 01. című alkotáshoz

black eagle alkotást töltött fel A te házad az én váram - Egy pénteki nap 04. címmel a várólistára

Pecás alkotást töltött fel Májusi meleg napfény címmel a várólistára

hundido bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 10. rész című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 10. rész című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Egy pénteki nap 02. című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 9. rész című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Egy pénteki nap 01. című alkotáshoz

hundido alkotást töltött fel Zsuga Zsiga kalandja 10. rész címmel

Bödön bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 9. rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ár című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Maszatos szeretet című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Sziluett című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Sziluett című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)