E világ nélküled csak álom.
Másnak pénz, hírnév és hatalom,
s szerelem, születés és ajándék,
megannyi boldog dolog e földön,
de nékem mindez többé nem öröm.

Nélküled csak álmodom e világot.
Minden való, mi oly széles volt eddig,
mint a Duna egyik parttól a másikig,
elfolyt vizével együtt messze,
ismeretlen lélek-tengerbe;
s nyomai életem korának,
mind, mi idáig volt,
jövőm honának álom-sírjában elbomolt.

Hisz nélküled csak álmodom a világot,
könnyeim patakját, s szenvedéseim kútját,
s a valótlanság tárt kapuját.
Álmodom fönn a kerek holdat,
lenn a tóba merült csillagokat.
Álmodom szellemem rejtett zugát.
Nélküled csak álom e világ.

Álmodom a napot fénylő nyarakon.
Álmodom a tengert dühöngőn, haragvón.
álmodom az ételt, mit számba veszek,
s a bort, mellyel emléket szentelek.
Álmodom örömöm, valóm, dühöm.
Nélküled csak álmodom e képtelen,
összetört tükrű szellemem, mi éjeken
fosztogatja oly rövid életem.

Nélküled csak álmodom Jézust a keresztfán,
s Júdás csókja is illúzió volt csupán.
Megcsalt hiányod, ó, valóságod - képzelet,
álmomban szívem kamrájába rejtelek.
S álom volt nélküled az összes háború,
a vesztes, a győztes, a derű s a ború.
S álom az a pók ott szemben a falon,
s álom a képzelet honába zárt álom.

Mennék én, lépdelnék aranyfüvű mezőn,
ezüsttóban úsznék, s hullna gyémánt eső.
S koldulnám minden szavam forintról forintra,
elkölteném mind egy adag valóra.
Élnék én, ennék, innék, aludnék, kelnék...
De nem tudok! Mert nélküled minden álomkép.
Álom még az is, ha felvágom eremet,
s álomként látom folyni alkonyszín véremet.

S ez az álom, mit hiányod okoz
csak foszt és üt és öl és tép.
S hogy álmodni szellemem most is ép?
Hogy születtem s vagyok - álmodtam rég.