Nyomda, július közepe, hajnali fél három.
Már sajog a hát, már gyenge a kéz, már rogyadozik a láb. De a szalag csak kattog tovább, monoton, átkozott folyamatosan. És okádja magából a köteg újságokat. Én meg hordom, ahogy kell, megállni nincs idő, csak teszem, amiért fizetnek. Így, félholtan is.
Aztán valami változás áll be. Tipikusan az a változás, amikor nem tudjuk, sírni, vagy nevetni lenne-e a jobb. Elszakadt a papír a gépben. Fél óra túlóra. De legalább van idő leülni egy kicsit, meginni egy deci szódavizet. És fel nem róható bűnként kiolvasni az aznapi újságot.
Címoldal, öles betűk, féloldalas cikk: Tegnap éjjel négyen vertek meg egy fiatalt, minden ok nélkül. A srác az intenzív osztályon fekszik, lép nélkül. ("De jó is ez az éjszakai meló!")
Felpillantok az újságból. El tudom képzelni a táplálék-kiegészítőkön felnőtt aranyifjakat, akik a bokor árnyékában guggolva kéjes élvezettel várják gyanútlan áldozatukat: "Ne, ne, ők hárman vannak, mi csak négyen, de nézd, ott az egyedül jön.". És szinte látom magam előtt, ahogy kirontanak a sűrűből, mint annak idején Zrínyi Sziget várából, vad csatakiáltások közepette, ketten lefogják, ketten ütik, majd ha elég ügyesek, akkor pár ütés után már le se kell fogni. És ha kifáradtak (de pont úgy, mint az ötévesek a légvárakban), odébb állnak, beülnek valahová és egy üdítő mellett megbeszélik: ki, hogy és miért rúgott. Ha jól csinálják, talán át se izzad a pólójuk. Bár több ilyen kiváló emberünk lenne! A temetőben.
Na, de ne ragadtassam el magam!
Inkább olvasom tovább: Sokan panaszkodnak, hogy a töltésen hónapok óta nincs közvilágítás.
Na és? Nem volt olyan rég, mikor nyugodt szívvel sétáltam ugyanazon a töltésen, ugyanazon a helyen korom sötétben. Az se volt rég, hogy bódult elmével hajtottam álomra fejem egy köztéri parkban, ha éppen a helyzet úgy hozta. Persze azt is éjjel. A közvilágítás hasznos dolog és bizony hiányzik, ha nincs, de ennyi erővel a szórakozóhelyeken osztogathatnának lőfegyvereket is, mert újabban az is hasznos lehet és bizony hiányzik, ha nincs.
... a mai fiatalok...
Nem török pálcát a konditeremben, szteroidokon felnőtt csoport felett. Ennyi erővel ők is leköphetnének, mert írni merek. Az éjszakában tántorgó 13-14 éves csitriket sem ítélem el. Ez az ő és a szüleik dolga. Én se voltam 16-nál több annak idején. De van, ami nem életstílus, kor, vagy közvilágítás kérdése. Nem lehet az. Van, ami pusztán emberi kérdés. Az olyan emberek (a szónak csupán biológiai értelmében), akik négyen vernek egyet, gyávák és gerinctelenek. És őket igenis lenézem. Mert lehet, hogy én vagyok végtelenül egyszerű, de ha szórakozni mentem, sose jutott eszembe, hogy valakit is megüssek (pláne ok nélkül). Az meg, hogy többen verjünk egy valakit... no comment.
De minek is háborgok? Mi van, ha én vagyok maradi és elfogult, mi van, ha az izomerő jelenti az igazi hatalmat, mi van... mi van, ha úgy van rendjén, hogy négyen vernek egyet? Nincs jó vagy rossz, csak változás van.
A barátomat nézem, aki az automatánál áll. Halkan morog valamit arról, hogy elfogyott az ingyen szódavíz. "Ne aggódj - gondolom mosolyogva - holnap iszunk majd sört. Leszünk mi még tajtrészegek, fogunk mi még hangosan énekelni valami Bikini-slágert, félelem és indulatok nélkül, a magunk egyszerűségében. Lehet, hogy csak egy kis, városszéli kocsmában, ahol a legminőségibb ital a 70 forintos kisfröccs, de együtt és boldogan. Távol az erőszaktól, kacagva a gondjainkon, kiáltva, hogy fiatalság bolondság. Mi, bulihuligánok."
Aztán a kattogás folytatódik, a szalag pörög tovább. Pont, mint az élet.
Én meg hajnali ötkor elrebegtem egy miatyánkot, hogy élve hazaértem...