A szoba kultikus félhomályát csak három égő gyertya fénye törte meg. Aliz mozdulatlanságba dermedten nézte a gyertyák imbolygó lángjait, füleibe fülhallgatóján keresztül meditatív zene áradt, mely anyagot kimondottan erre az alkalomra készülve töltötte le a netről. Tudta, nem lesz könnyű szembenéznie azokkal a múltbéli fájdalmas történésekkel, melyek akkor annyira megviselték. Pár heti intenzív szenvedés után addig nem tapasztalt módon kapott választ ki nem mondott kérdéseire, s feloldozást akaratlanul elkövetett bűneire.

Legkegyetlenebb emléke édesapja elvesztése volt, aki fél éves sorvadás után, öntudatlanul úszott át a másik oldalra.( S ő épp akkor nem volt mellette.) Évtizedekig fennálló gyomorfekélye gyomorrákká, kemény sorsa miatti dühe felhalmozódása májrákká fajult. A sors fintora, hogy a fiatalkori egy-két évet leszámítva, apja poharában szeszes ital nem fordult elő, kamilla, csipkebogyó és csalán tea annál sűrűbben. Heves természete, akaratossága és az őt ért valós vagy vélt sérelmek azonban megtették a maguk romboló hatását. Rettenetes volt Aliznak látnia, ahogy az életerős, izmos, tevékeny férfi egy év alatt fokozatosan fogyott el, mint a gyertya. Pedig micsoda erő, élni- és tenni akarás munkált benne! Nem ismert lehetetlent, soha nem adta fel, bárhogy is alakult az élete, mindig kiküzdötte magának és szeretett családjának, amire szükségük volt.
Nehéz természete volt, az kétségtelen. Saját igazán túl nemigen ismert más igazságot, saját elképzeléseitől képtelenség volt eltántorítani. Rengeteget beszélt és nem voltak gátlásai. Szívbaj nélkül kimondott bármit bárkinek, sajnos a tapintatot sem ismerte, túl őszinte, szókimondó ember volt. Hányszor szégyenített meg másokat, köztük Alizt és édesanyját is, de ő csak kacagott túlérzékenységükön.
Apa és leánya gyakran kerültek összetűzésbe, hasonlóan makacs és szenvedélyes természetük következtében. Mindketten a végletekig ragaszkodtak saját álláspontjukhoz, s határtalanul feldühítette mindkettőt a másik értetlensége és konoksága. Alizban forrt a gyűlölet sokszor, szinte ölni tudott volna, amiért a másik olyan erős ellenállást tanúsított az ő véleményével szemben...Mennyire megbánta azóta azokat az érzéseit, szavait, viselkedését...Kibírhatatlanul mardosta a lelkiismeret furdalás, mert tudta, apja nagyon szerette őt, még ha az különös természete miatt sokszor nem is látszott. Különös...,az évek során, ahogy igyekezett tetteit, hozzáállását megérteni, utólag minden világossá vált számára. A túlélés egy módja volt az, olyan embert próbáló körülmények között, amelyben felnőtt és élni igyekezett. A túl korán megért félárvaság - édesanyja, születése után pár hónappal meghalt -, brutális apja, a két világháború, később a csalfa feleség, fia elvesztése, a kemény munka ellenére is szegénység.... Mindezek ellenére talpon maradt, s minden tudását, ügyességét latba vetve, egyéni vállalkozó kereskedőként megteremtette családjának a viszonylagos jólétet, lányát kitaníttatta, férjhez adta..., majd összeomlott. Miután nem volt szükség emberfeletti erőfeszítéseire, elhatalmasodtak rajta az addig többé-kevésbé háttérbe szorított súlyos betegségei. Megadta magát, életében először.
Életének utolsó hetét kórházban töltötte, mert a morfium akkora dózisát, melyre szüksége volt, már nem adták ki a gyógyszertárban. Bizarr víziói, s az amiatt kirobbanó dühe, hogy környezete nem látja, amit ő, ijesztőek voltak.
Aliz számára a legiszonyatosabb a temetés napja volt. A ravatalon álló koporsóban apja vonásaira emlékeztető múmia feküdt félig nyitott szemmel, mintha még utoljára kifigyelné a körülötte csoszogó rokonokat és ismerősöket, hogyan reagálnak fizikai alakváltozására. Alizt még most is hideg borzongás fogta el, ahogy ez az emlékkép felbukkant tudatában. A temetést végigzokogta édesanyja vállán. Savként marta szívét apja szenvedéseinek ilyen nyilvánvaló hatása testi valójára. Napokig alig aludt, szinte semmit sem evett, s csak fogyott, fogyott.
-Ne légy már ilyen szomorú! - rázta meg gyengéden vállát barátnője, a temetést követő harmadik hét végén -, lassan olyan leszel, mint a cérna! - Ruhái már majd leestek róla, a tükörből egy agárszerű lény nézett vissza rá, mikor reggelente fésülködött. Mellében hatalmas kő súlyosodott, s az idő múlásával sem engedett jelentősen a nyomás. Egy idő után riadozni kezdett, minden zajra, hangosabb szóra összerándult, esténként félt egyedül maradni, állandóan úgy érezte, valaki figyeli. A lámpát reggelig égette szobájában, sötétben nem mert elaludni egy percre sem.
Egyik este késő éjszakáig olvasott, csak az olvasólámpa adott némi fényt, mely nagyrészt csak a könyvére vetült, a szoba többi részét csaknem sötétben hagyta. Aliz hirtelen megborzongott. Semmi zaj nem hallatszott, semmi nem történt, azaz látszólag semmi. A lány határozott idegen-jelenlétet érzett, tudta, hogy nincs egyedül a szobában. Nem mert körülnézni, fejét lehajtotta, figyelt egy darabig, majd hangosan megszólalt.
- Te vagy az, apu? - Nem nézett fel, megpróbálta minden érzékét a lehető legjobban kihegyezni, a látásán kívül. Pár másodperc múlva kezét és alkarját finom, pókháló-szerű érintés érte. A lány szeméből patakokban kezdtek potyogni a könnyek, fájdalma és az afeletti öröme miatt, hogy kapott még egy esélyt a megbánásra, a méltó búcsúzásra.
- Bocsáss meg, édesapám! Nagyon szeretlek! - a gyengéd simítás most a másik karját érte.

Arra eszmélt, hogy csörög a vekker, hamarosan indulnia kell munkába. Furcsán kipihentnek és könnyűnek érezte magát. Aznap reggelizett is, öt hete először...