- Jánosaim, az Úrban!- nyögött fel Valentina az ágy rugós matracával kánonban. Fáradt szemeit szoktatta a hajnali szürkeséghez, míg elég erőt nem érzett, hogy feltápászkodjon. Sietősen mosta ki szeméből az álom utolsó sóhajait és felöltözött. A kávét hidegen kortyolta fel, a félig megszáradt zsemlét pedig útban a buszmegálló felé majszolta el.
A buszban önmaga elé bámulva próbált gondolkozni. A fiát nézze-e meg először, vagy a férjét. Nagy dilemma volt.
- Prosztatarák vagy agydaganat?- motyogta, észre sem véve, hogy már nem csak gondolkodik.
- Parancsol ? - kérdezte a mellette ülő férfi, némi aggodalommal az arcán, de Val csak rámosolygott, ezzel is megerősítve a férfit abban a hitében, hogy a nő egy gyalogbolond.

A kórház salétromos falai láttán elhomályosodott a tekintete. Hogy lehet, hogy ők ketten ugyanitt vannak, s ugyanazok az orvosok mondják ugyanazokat a semmitmondó válaszokat baljós kérdéseire.
- Jánosaim, a kórházban - szaladt ki a száján, majd apró léptekkel megindult a lépcsőn felfelé. A fiához ment be először, aki negyven fokos lázzal feküdt egy üvegfal mögött. Valentina imádkozni kezdett, némán tátogó szája felfoghatatlan kéréseket zúdított az Ég felé. János, a fia ekkor ránézett és elmosolyodott. Ő pedig vissza. De látta, hogy ez a mosoly már nem a régi, önfeledt üzletember mosolya, hanem egy hirtelen megöregedett rákos emberé. Kezét óvatosan az üvegre tapasztotta és így, némán mondta el fiának a mindenen átívelő szeretetet, majd óvatosan kihátrált a parányi előszobából.

A másik kórterembe lépve megtorpant. Férje háttal állt neki, bámult kifelé az ablakon, homlokát a jéghideg üvegnek támasztotta. Val megérintette a vállát. János, a férje lassan fordult meg, bődületes fájdalmat érzett a fejében, minden egyes mozdulatra. Tekintetük összekapaszkodott és így meséltek egymásnak, most is szavak nélkül, a kórház halotti csendjében. Mi lesz, ha végképp nem tud majd beszélni, hiszen a daganat épp ott van az agyában.... ott van, ahol egyáltalán nem kellene lennie. Amikor észrevette, hogy társa elfáradt, elköszönt tőle és elindult a buszhoz.

Otthon magányos fájdalommal esett bele a nagy fotelbe és álomba merült. Álmában rémeset látott: a Jánosok halottak, ő pedig hagyta magát rábeszélni egy földönkívülinek tűnő szertartásvezető által egy duplakoporsóra.
- Higgye el asszonyom, rengeteget spórol és ez nagyon divatos mostanság. Tudja micsoda szerencse kell ahhoz, hogy egyszerre két rokont is el kelljen temetni? - mondta a hínárfejű és bevezette a nőt a terembe, ahol egy igen széles koporsóban feküdt egymás mellett a férje és a fia.
- Jánosaim, a koporsóban - jajdult fel az asszony .... és kinyitotta a szemét. A szobában már teljes sötétség lapult, beletelt pár másodpercbe, míg rájött, hogy csak álom volt.

Egy darab sajtot rágcsált, dióval, míg bolyongott a házban. Holnap ismét el kell mennie oda. Amúgy meg le kéne már feküdni, úgy fáj minden tagja.
A paplant lassan húzta magára, annyira lelassította a bénító magány, amit érzett növekedni a szívében. A párnába fúrta fejét és akarata ellenére lassan könnyek csordultak le arcának minden barázdáján. Aztán halkan imádkozni kezdett.
- Jánosaim, a szívemben ...