Csend ült már a tájra,
csak egy kósza szellő simogatja a fákat.
Elhallgatott a város zaja,
csak én vagyok az utcán, útban haza.

Gyorsan szedem lépteimet,
úgy hallom, valaki a nyomomba eredt.
Titkon követ- gondolom magamban,
s le is fordulok a következő kanyarban.

Ám ismét csoszogást hallok,
de megnyugtatom magam: "Mindjárt otthon vagyok!"
Nagy a sötétség körülöttem,
a zaj pedig egyre erősödik mögöttem.

Érzem, reszketek,
neki is iramodnék, de nem merek.
Fejemben megannyi gondolat kavarog,
hazaérni; csak ez az, amit akarok!

Kihalt a környék, ahol járok,
mindenhol csak árnyékokat látok.
Halál szavát suttogja a szél,
de csak én hallom - s én is addig, amíg el nem ér.

Ekkor belátom,
az Élet sosem volt igaz barátom.
S a nagy felismerésben észre sem veszem,
hogy követőm időközben utolért engem.

Futnék, de nem tudok,
s látom már, ahogy blúzomon saját vérem csorog.
Iszonyatos fájdalmamban még felsikítok utoljára,
abban a pillanatban megriadok:csak álom volt...rémségek álma.