HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-11-13

Anyuka és a szellemek 16.

VI.





Diákszálló alsó lépcsőjén álltam, néztem, hogy lép ki az ajtón Einstein.
Nagy volt a forgalom, az emberek jöttek, mentek. Én Anyukát vártam. Kivágtak a vizsgán, mégpedig a reszketve várt örökléstan vizsgán, erről akartam Anyukának beszámolni. A lány nem jött, vártam őt. S, mivel volt időm, szóba elegyedtem a lépcsőfokon az emberekkel. Bubu suhant el mellettem, már ahogy Bubu suhanni tud elefánt-termetével, vele volt Kolczonay és Véres Elek, megtorpantak egy pillanatra, Bubu elújságolta, hogy őt is kirúgta a prof. Kolczonayt azonban nem rúgta ki, ez kiderült nyomban Bubu beszámolójából. Kolczonaynak be kellett volna mennie vizsgázni, ahhoz, hogy kirúghassák, ám, Kolczonay összetojta magát, amikor látta Bubut a karóval, sebtében halasztást kért a tanszéktől és eliszkolt onnan.

Einstein megállt a bejárat üveg-ajtaja előtt, és a mankójára támaszkodott. Bubuék indulni akartak, dolguk volt a Selyemszalonban.

Feltűnt Anyuka karcsú figurája a főépület irányából, átvágott a behavazott bokrok között. Felém tartott, lépte könnyű volt, mint a feltámadó tengeri szél.
Elekre néztem. Nyögjön ő is valamit. Elek merengett.
-Te, Kuka, -mondta. -Ez nagyon komoly. Ez véresen komoly.
Készültem ép, hogy lehurrogom, annyira untam már ezt a harminc éves, "véresen komoly" szöveget, ám ekkor, ebben a pillanatban valami rettenetes dolog történt. Einstein felemelte a mankóját, és megfenyegetett vele!
Bubu észre se vette, mert háttal állt az épületnek, Kolczonaynak azonban feltűnt a jelenet. Kolczonay rám nézett, aztán vissza a fogyatékosra, és idétlenül, ahogy csak ő tudott, vihogni kezdett.
Elek nem értette, miért vihog Kolczonay, gondolom, azt hitte, rajta nevet, -gyakran gúnyoltuk szava-járásáért Eleket- megmérgesedett, s úgy oldalba taszajtotta a hosszú fiút, hogy Kolczonay fenekére huppant a síkos lépcsőn, s leszánkázott, egyenesen az érkező Anyuka lába elé.

Én még mindig kővé meredve bámultam Einsteint.
Szeme szomorú volt, és haragos, az arca azonban érdekes módon csak haragos, a szomorúság legkisebb jele nélkül. Sosem láttam még ilyet.
Fél-lábon egyensúlyozott a hülye barom, s rázta, egyre rázta felém a mankót. Földre sújtott, porig alázott csak azért, mert nekem két lábam volt és átmentem talajtanból.

-Szerbusz Kuk-i, -köszöntött Anyuka, s kikerülve Kolczonayt fellépett mellém a lépcsőre. -Mi az ábra, mondd csak, átmentél?
-Dehogy mentem, -mormoltam, oda se pillantva.
Anyuka követte tekintetemet, de mire rájött, mi a pikket fókuszolok olyan kitartóan és felnézett ő is, Einstein már leeresztette a kezét, és szép rendesen álldogált Pompejus oszlopalján, mintha mi sem történt volna.
-Jól vagy? -kérdezte a lány.
-Most már igen, -válaszoltam, s elfordultam Einsteintől.

Kolczonay felállt, lesöpörte magáról a havat, és Bubu is úgy tett, majmolva Kolczonayt, mintha ő is a havat söprögetné a kabátjáról. Összeszedték Eleket, aki a száját tátotta, és elmentek.
Anyuka belém karolt.
-El vagy kámpicsorodva, látom.
-Á, dehogy.
-Gyere, -mondta, -menjünk le a presszóba, igyunk egy feketét. -Meg akarok beszélni veled valamit.

A kávé jó ötlet volt Anyukától.
A kávé finom volt, forró volt és erős.
A sarok asztalnál ültünk, az ablak mellett.
Kinn, a járdán verebek ugráltak fázósan, morzsák után kutattak a letaposott hóban.
Halkan szólt a zenegép, andalító, régi slágereket játszott, örökzöld slágereket. "Várj reám, s én megjövök..."
Egy ideig csendben üldögéltünk az apró székeken, néztük a téli park csodáit, élveztük a meleget és a színek játékát a falon.


Eszembe jutott az a délután, amikor a túlsó asztalnál Smaragdella csókolózott a párjával. Ahogy szerelmeskedtek túláradóan matató kezekkel, ahogy megszólította őket Szivacs Kati, hogy van-e szabad hely az asztalnál, -éppen az előtt néhány másodperccel, hogy Smaragdella elküldte volna Kun Bélát.
Hol járnak vajon most? Milyen túlvilági mezőkön? Van-e ott orgazmus?
Meg akartam kérdezni erről Anyukát, már nyelvem hegyén volt a szó, de végül mégse mondtam ki.
Cicáztak tovább a kis, bátor, ócska gondolatok.
Aznap választottam Szép Piroska és Kővári Lili között. Aznap jelentette ki Anyuka, kefélni fogok Szép Piroskával. Keféltem is, bejött. Anyuka bűbájt bocsátott rám és Szép Piroskára, most már mindez világos volt. Vagy nem aznap történt mindez?

Belekortyoltam a kávémba, s Anyukára néztem, Anyuka mosolygott.

-Ne félj tőle, -mondta azon a kedves mély incselkedős hangon, ami a sajátja volt, s amit kedveltem.

-Szép Piroskától? -kérdeztem vissza meghökkenve. Anyuka belelát a fejembe, ismeri a gondolataimat?

-Nem, nem róla beszélek. -Megízlelte a feketét ő is, de csak a nyelve hegyét dugta bele. Piros volt a nyelve hegye Anyukának, fejét, mint a madarak, félre hajtotta. Arca földöntúlian szép volt a pajkosan játszadozó fény-nyalábok kereszttüzében. -Einsteinről beszélek. Ő gonosz, de most nem tud ártani neked!

-Einsteinről?!

-Igen, tudom, hogy félsz tőle.

-Félek tőle?

Anyuka a lényegre tapintott. Be kellett vallanom magamnak, valóban féltem Einsteintől. A lelkem mélyén nagyon féltem. Anyuka nagyon mélyre hatolt le ezúttal. Az egészséges emberek mindig félnek a nyomorékoktól, mert arra gondolnak, a nyomorékok gyűlölik őket egészséges mivoltukért.

-Einstein nem azért haragszik rád, mert neked két lábad van, neki meg csak egy...

-Nem?
-Nem bizony. -
-Akkor hát miért?
-Azért, mert szerinte te ölted meg Kun Bélát.

-Én?!

Úgy néztem Anyukára, mintha azt állította volna, Einstein szerint én vagyok a Matuska Szilveszter, és éppen most robbantottam fel a biatorbágyi viaduktot.

-Én öltem meg Kun Bélát???

-Ja. Azt hiszi, azért halt meg Smaragdella és Kun Béla, mert titeket utánozva ők is pont abban a kanyarban keltek át a síneken, az állomás mögött, ahonnan nem lehet belátni a pályát. Azt állítja, te voltál az első bolond, és a Kővári Lili. Megbolondítottátok a fél évfolyamot. Szerinte Smaragdelláék soha nem mentek volna át ott, ha tőletek nem látják.
-De, hát ez egy kapitális marhaság, Anyuka, -kiáltottam fel, megzavarva a kicsi presszó tündéri nyugalmát. -Ha én a kútba ugrom, te is beleugrassz? Mi köze ennek..?
-Ő azt állítja, van köze. Bosszút akar állni Kun Béla haláláért. Hárman voltak barátok, ő, a Kun Béla, és a Szamuely Tibor.
-Micsoda hülyeség ez, -morogtam. -Ki találja ki ezeket az ostobaságokat...?
-Nem tudod? -Anyuka felnevetett. -Hát ki az écesz-géber az egyetemen? Na látod. Ő találta ki, mert, hogyha van egyszer egy Kun Béla, aki tényleg Kun Béla, akkor kell, hogy legyen Szamuley Tibor is, hogy együtt állhassanak a munkásmozgalom élére.
Zavartan kavartam kávém maradékát a csészében. -Főrend a hunyó, tényleg? Ő ötli ki ezeket a rettenetes gúnyneveket? Ő nevezett el engem Kukának? Nagy Szerszámot, meg Nagy Szerszámnak?

-Ne félj tőle, Kuk-i, -mondta elkomolyodva Anyuka. -Nem tud ártani neked.

Negyedévesek jöttek be lármás jókedvvel. Hozzánk képest kész öreg emberek voltak. Vajon mi is ilyen vének leszünk három év múlva? -villant át a fejemen. Szörnyű volt belegondolni.

-Az örökléstan vizsgádról szerettem volna veled beszélni, Kuka. Szeretnék segíteni a tanulásban.

-Kösz, Anyuka, -hárítottam el a lány ajánlkozását. -Jó vagy, de ezen sajnos nem tudsz segíteni semmiféle hókusz-pókusszal. A kilencszáz oldalból háromszáz ötvenet tudtam megtanulni, ennyire futotta az időmből. És a tételek, nyilván szándékosan, úgy lettek összeválogatva, hogy egy legyen az elejéből, egy a közepéből, egy pedig a végéből.

-De, az uv-re, most lesz időd bőven!

-Ahogy vesszük, -mondtam. -Mert növénytanból és ökológiából is utóvizsgáznom kell, a kémiát pedig elhalasztottam.

-Ha nem, hát, nem. -Anyuka erőltetetten felnevetett. -Nem erőszak a disznótor.
-Köszönöm, azért.
-Szívesen.

Hallgattunk nézelődtünk. Telegdessy ügetett el odakinn, mint egy zsiráf, fázósan húzta be hosszú nyakát felhajtott gallérjába.

-Valamit azért mégis elmagyarázhatnál, Anyuka...
-Mi lenne az?
-Nem értem ezeket a...dolgokat ezekkel a domináns-, és... látens izékkel. Valami keveredés van a fejemben ezzel kapcsolatosan, ezért történt, hogy nem jutottam tovább a háromszáz ötvenedik oldalnál.

-Pedig egyszerű! -Anyuka el volt ragadtatva, hogy mégis segíthet. -Figyelj, elmagyarázom. Az öröklődés alapegysége a kromoszóma, eddig biztos eljutottál. A kromoszómákban géneket találunk. A gének spirálisan csavarodó aminosav óriásmolekulák, beléjük van kódolva, milyen színű lesz a szemed, nagy leszel-e, vagy kicsi, kövér-e, vagy sovány. Minden gén egy üzenet.
-Ez mind stimmel, -mondtam bólogatva, -ezt én is tudom. Csak azt nem értem...
-Várj.
Táskájából noteszt vett elő, és tollat. Kitépett egy lapot a noteszból.
-Várj, Kuk-i, lerajzolom.
Lerajzolta a kettős spirált, az ábra hasonlított arra, amit a tankönyvben láttam. A toll hegyét a papírra helyezte.
-A tulajdonságok itt és itt lokalizálódnak. Ha megváltoznak a kötések, megváltozik az átöröklés folyamata. Történik valami,...valami jelentős, fontos dolog az egyén életében, ez kémiai reakciót indít el, s megváltozik az üzenet. A massenger dezoxi-ribonukleinsav közvetíti az új sejtekbe az új üzenetet.
-Nem teljesen értem...
Rám nézett, szeme fénylett.
-Megmagyarázom. Amit most mondok, az nincs benne a tankönyvekben. Hol is kezdjem. Egyik ősödet, mondjuk, börtönbe záratta a király. Nem ez nem jó. Egyik ősöd szerelmes lett egy lányba. Ő, mondjuk, gazdag volt, a lány meg szegény. Nem vehette feleségül a szerelmét, mert..mert..tudod... a társadalmi baromságok. Mindegy, ez nem lényeges. Ősapuka megnősült, elvett egy előkelő, gazdag hölgyet, megszerette, ez lett ősanyuka, de élete végéig szerette a másikat is. A lelki teher, ami alatt élt, kémiai reakciók sorozatát indította el, új kötések jöttek létre a gén-spirálban. A változás azonban látens maradt, mert más kötések hatása érvényesült. Telt az idő, jöttek, mentek a nemzedékek. A kódolt üzenet, végül most, eljutott a te génjeidbe. Két nőt szeretsz, dominánsan te is, két nő között őrlődsz. Egyik a Kővári Lili, a másik pedig a Szép Piroska. Ezt örökölted ősapádtól.

A hangoskodó negyedévesek elmentek, csend lett megint és béke. Rajtunk kívül még egy pár maradt a helyiségben, a mi évfolyamunkról valók voltak, de csak látásból ismertem őket.

Anyuka meséje elbűvölt, bár egy szót sem hittem el belőle. Amit Anyuka elmondott, az nem volt tudományosan alátámasztva, de szép volt, kalandos. Ősapám szerelmes lett egy lányba, élete végéig őt szerette. Közben azonban beleszeretett a feleségébe is, és őt is szerette. Milyen romantikus.

-Nem hiszel nekem, ugye? -kérdezte a lány, s mintha némi szorongás érződött volna a hangján.
-Nem nagyon, -vallottam be.
-Nos, -Anyuka tűnődött kicsit, -nos, bebizonyíthatom.
-Hogyan? -érdeklődtem, még mindig felvillanyozva. -Visszamész a múltamba?
-Nem, -mondta a lány. -Te fogsz visszamenni. Én csak segítek benne.

És visszamentünk.

Anyuka fogta a kezem és együtt mentünk.
Nem is a kezemet fogta, el kell mondanom, hanem a két csuklómat, s lassan izzó tekintettel hosszan nézett a szemembe.
Elzsibbadtam Anyuka nézésétől, tenyeréből hűs hullámok futottak át az én testembe.
Az ágyon ültünk, a könyvespolccal szemben, s ahogy a hullámok bizsergettek, álmodni kezdtem.

Ébren voltam, de álmodtam. Megjelent a múlt, felelevenedett. Én, persze elsőre nem ismertem fel, hogy amit látok az, a múlt, számomra csak egy álom volt, egy kalandos, lidérces fura álom.
Lila dunsztom nem volt, kik azok az emberek, akikről álmodok.

...A lucskos földön feküdtem, arcom beleragadt valami sűrű, fekete ragacsba. Vér volt, alvadt vér. Hátamon hullák feküdtek, egyikük keze majdnem a számba ért. Fekete volt a hulla keze az alvadt vértől, fekete, mintha... mintha összeégett volna. Emberek jöttek felém a derengő reggelben, hátukon cipelték a napot. Ledobálták rólam a halottakat, matattak testükön. Egyikőjük mellém lépett, leszakította nyakamról a vastag arany-láncot, amit királyi nénémtől kaptam kereszt-ajándékként, lehúzta ujjaimról a gyűrűket, elvette a mellvértemet és a sisakomat. Végezetül oldalba rúgott, és ugató hangon mondott valamit a társainak. Hogy milyen nyelven beszélt, azt nem tudtam megfejteni, de sejtésem szerint azt mondta: "dög ez is"
Erre mindannyian felkerekedtek és odébb álltak.
Mikor már végleg eltűntek az girbe-gurba halmok mögött, felültem. A nap alacsonyan járt a horizonton, vízről visszapattanó sugarai a szemembe sütöttek. Hunyorogtam, hogy jobban lássak a fényáradatban. S ekkor egy papot pillantottam meg közvetlenül magam előtt. Elképzelni sem tudtam, hogy került oda oly hirtelen. A pap egy hegyes-tetejű kicsi házikó előtt állt, előtte gyereklány térdepelt a hóban. Megáldotta a lányt, és így szólt: "páter noster". Bubu lépett oda a leánykához, nem Bubu volt, csak Bubura hasonlított, szakálas fejét lehajtotta annak üde piros orcácskájához, és jobbról-balról szeretettel megcsókolgatta mindkét fagytól csípett orcácskát. A pap, ez TOTÓ volt, vagy valaki, aki megtévesztésig hasonlít TOTÓ-ra, fázósan dörzsölgette egymáshoz kezeit, majd ő is megcsókolta a kislányt. Mondott valamit, de nem volt kivehető, miről beszél. Aztán egy asszony jött lovon, férfi-módra ülte meg a nyerget, előtte a kápán kosár, a kosárban virágok. Hinteni kezdte a virágot a lábam elé, s én, a virágokon lépkedve mentem fel a kastély feljárójáig, ahol egy ezüst-ruhába öltözött gyönyörű hercegnő, a mátkám várt rám.....

Anyuka eleresztette a csuklómat, felébredtem.
Nem is ébredés volt az, iszen nyitott szemmel álmodtam, talán inkább így helyes: magamhoz tértem.
-Mit láttál? -kérdezte mohón Anyuka.
Elmondtam neki összefüggéstelen álmomat, a legjobb tudásom szerint, úgy ahogy vissza tudtam emlékezni rá.
Hallgatott gondolkodott. Ráncolta a homlokát. Aranyos volt így, a homlokát ráncolva. Nagyon szerettem érte.
Hosszú ideig egyikőnk sem szólalt meg. Végül nem bírtam tovább. Én kezdtem újra a társalgást.
-Mit jelent ez az álom, Anyuka?
Vonogatta a vállát. Úgy tűnt, zavarban van. Csodálkoztam ezen, mert eddig nem-igen kaptam rajta Anyukát, ilyesmin.
-Képek, -mondta végül bizonytalanul. -Képek a múltból. Most még nem tudom megmondani, kiket láttál, de ki fog derülni. Elég erős vagy hozzá? Akarod folytatni?
-Van más választásom? -kérdeztem vissza.
-Van, -mondta Anyuka. -Mondhatod azt is, hogy "nem", s akkor...akkor nincs tovább. Magam sem tudom, nem lenne-e jobb mindkettőnknek, ha most megállnánk.
-Ne álljunk meg! -kérleltem a lányt. -Aki "á"-t mond, mondjon "b"-t is.
-Biztos, hogy ezt akarod?
-Biztos.
-Jól van. -Felállt, s az íróasztalfiókból fémdobozkát vett elő. Kinyitotta, sárgás-színű por volt benne. Belemarkolt, s az ágyra hintette, ahol ültünk. Erős, bódító illata volt a pornak.
-Jól van, -mondta Anyuka. -Megismételjük, de neked is segítened kell benne.
-Mit kell tennem?
-Ne gondolj semmire. Lazulj el. Csak rám figyelj.
Megfogta a csuklómat, szemembe nézett. Olyan erős fény sugárzott a tekintetéből, hogy alig bírtam megállni, le ne csukjam a szemhéjam.
-Nézz rám, -parancsolta Anyuka. -Ne kapdosd el a szemed!

Zsibbadtam, forogtam és hullámoztam. Nagyon mókás érzés volt, mintha egyszerre ülnél a körhintán és a hullámvasúton. Először sötét volt minden, úgy értem, olyan volt, mintha nyitott szemeim a sötétség szélesre tárt kapuján lestek volna befelé, aztán, lassan, ahogy a hajnalpír felragyog, kivilágosodott a kép a kapu mögött. A csatatéren feküdtem, hullahegyek vettek körül, magam is élőhalott. Emberek léptek mellém, kifosztottak, elvették mindenemet, csak a kardomat nem, azt nem vették észre, mert rajta feküdtem. "Dög ez is" -mondta kellemetlenül reszelős hangon az egyik hullarabló, és belém rúgott. A társa nyersen röhögött, s kezében a mellvértemmel és a sisakommal, melynek forgójában nagy gyémántkő villogott, átlépett dermedt testem felett. Ő vigyázott, ő nem rúgott belém.

-Mit látsz, -kérdezte Anyuka, és szorosabban markolta a csuklómat.

-Nem tudom...zavaros. Fekszem a földön, körülöttem halottak. A hátamon is hever néhány. Most két ember lép mellém, leráncigálják rólam a megboldogultakat. Elveszik a sisakomat, lecsatolják rólam a páncél-ruhát. Ki vagyok én, Anyuka? És kik ezek a halottak?

-Te, te vagy, -hallottam a lány hangját. S te vagy az a valaki, akitől nemzedéked származik. Beszélj tovább, mit látsz?

-Egy papot látok.
-Egy papot?
-Igen, reverendában van, nyakában faragott kereszt.

Zuhantam, forogtam, örvénylettem. Csodálkoztam magamon, hogy tudok egyáltalán ebben a nyüzsgésben bármit is megfigyelni. Pedig meg tudtam, és ez tényleg kész csoda volt. A pap előtt gyermeklány térdepelt a hóban, két kezét imára kulcsolta.

-Mit csinál a pap?

Fejen álltam éppen, s úgy néztem alulról felfelé, mit csinál. Korsóból vizet öntött a leányka fejére.

-Nos? -Anyuka hangja hűvösen csengett.

-Megkereszteli a lányt. Azt hiszem.

-Megkereszteli? A csatatér közepén? Milyen lányról beszélsz?

-Nem tudom, Anyuka. A lány egy kicsi faház előtt térdepel.

-Ez így nem lesz jó, Kuk-i. Koncentrálj. Térjünk vissza a csatamezőre. Mi történik ott?

-Térjünk! -egyeztem bele vidorul, s kisimítottam a hajamat a szememből. Testem közben oldalirányban pörgött, a saját tengelye körül. -Térjünk. Mért ne térnénk?!

-Gyerünk, Kuk-a!

-Süt a nap. Olyan erősen tűz, hogy szinte megvakulok sugaraitól. Hunyorgok az erős fényben. Felülök. Körülnézek. Nem messze tőlem magányos halott fekszik meztelenül, körötte a megfeketedett vérben népes csoport. Az egyiknek nincs karja, a másiknak feje nincs. A harmadiknak se ez, se az. A negyedik látszólag épp, mellkasából azonban két ölnyi dárda-nyél áll ki.
A magányos halottnak sincs feje. Ő a király. Igen, ő a király, s körötte a véres vitézek, a testőrség katonái.
Felállok támolygok. Egyedül vagyok élő ebben a véres, megcsonkított zsibvásárban. Nini, micsoda ez itt, ez a fényes? Valami csillog a lábamnál. Lehajolok érte, a kardom az, most már megismerem, markolatában a rubin, melyet mátkámtól nyertem, jegyajándékként. Elindulok. Vonszolom magam. Szédülök, forog körülöttem a világ. Átesem valakin, felkelek. "Vizet" -hebegem kiszáradt, cserepes szájjal, "vizet"
Kerülnöm kell, lábam előtt döglött ló, nincs erőm, nem bírom általlépni. A ló túloldalán mozdulatlan vitéz, félig ülő helyzetben. Egyik karja a ló nyakán. A másik a teste alá csavarodott. Kulacsa kicsit arrébb, két fej és egy letépett lábszár között. Felemelem a kulacsot, meglötyögtetem. "Víz!!!" Kihúzom a dugót, iszom, csorog a nyakamba. Kolbászolok tovább, derékszíjamon himbálózik a katona kulacsa, vállamon lóg tarisznyája.

-Ez te vagy, -mondja Anyuka. A te ősöd ez.

Nem törődöm most vele, sem erőm, sem kedvem rejtvényeket fejteni. Botladozom a testekben, újra elvágódok, de feltápászkodom, s nekigyürkőzök még egyszer.

-Nézz körül jobban, -sürget Anyuka hangja, -meg kell tudnunk, melyik csatatéren vagyunk. Milyen a táj?

-A táj? A táj sík, kisebb nagyobb dűnék szabdalják...

-És?

-És, jobbra lenn, csillog a víz. Nagy víz, tó, vagy tenger.

-Milyen öltözet van a halott katonákon?

-Milyen öltözet. -Vetettem egy bukfencet. -Lássuk, milyen is. Hát, ezen szinte semmilyen, ez majdnem meztelen. Ezen itt, la, vért van, ez egy páncélos vitéz. Karja, és fél feje hiányzik. Kibomló agyveleje füst-színű. ...Amazokon, ott, csak dolmány. És ott egy magányos fej, ártatlan kék szemekkel, turbánt visel.

-Okos vagy, Kuka. Mit látsz még.

-Sok lovat. De mindegyik döglött.

-Jól van. Te mit csinálsz most?

-Most, éppen? Hát, Istenkém. Mit csinálok. Vánszorgok kifele a hullahegyek közül.

Jól van Kuka! Hallottam, hogy felsóhajt Anyuka. -Jól van, most már tényleg elég. Gyere szépen vissza!

Vannak emberek, akiket fejbe vág az ismeretlen. Megrémülnek tőle. Nem tudtam magamról, hogy én is ilyen vagyok. Akartam tudni a titkot, s amikor megtudtam, beleszédültem. Túl sok volt ez, így, egyszerre, ennyire hirtelen. Rádöbbenni, hogy Anyuka valóban boszorkány, s aztán szembesülni azzal, hogy én magam vagyok saját ősöm. Látni magamat hullaként, vagy fél-hullaként egy, talán soha nem létezett csatatér kellős közepén, egy, talán meg sem történt csata után, csonkolt testek alatt. Nem bírtam tovább. Elviselhetetlen volt mindez, szűk, túl meleg kollégiumi szobában, délután fél négykor.
Felálltam és kisétáltam. Ki kellett mennem a levegőre.
Otthagytam Anyukát az ágyon, egyedül.
Nem jött utánam.
De könnyes volt a szeme.

A Hang azt mondta: "keresd meg Szép Piroskát"
Aztán meg azt mondta: "keresd meg Kővári Lilit"





Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Ylen Morisot
Regisztrált:
2015-05-02
Összes értékelés:
1836
Időpont: 2015-06-15 18:35:35

válasz Bödön (2015-06-15 17:45:23) üzenetére
Szia! Tapasztalatom szerint létezik. Álmaimon keresztül bepillantást nyerhettem múltbeli történésekbe, ahol, úgy vélem, én élhettem. A legérdekesebb, hogy néhány régi szereplőre ráismertem a mostani életemben. Néhány dolog miértjét a jelenben így értettem meg. Foglalkoztat ennek a párhuzamnak a megírása.
Ylen
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2015-06-15 17:45:23

Szia Ylen! Ez, amit leírtam, abszolúthe a képzelet terméke:) (Túl élénk a fantáziám) De járt hozzám egy srác teniszezni, ő mesélt egy módszerről, aminek ez volt a lényege. Ő állítólag átesett egy ilyen "kezelésen" , ill. inkább "kúrán" és kigyógyult valami szörnyű, depressziós betegségéből. Ötletet kaptam az ő esetétől, hozzá kombináltam egyetemi éveim egynéhány epizódját, így született ez a regény:) Üdv és ezer köszönet! Mondd, tényleg létezik ilyesmi? Mármint, hogy az álmok visszavezethetnek az ősök múltjába, és ez kulcs lehet a jelen gondjainak megoldásához???
Szenior tag
Ylen Morisot
Regisztrált:
2015-05-02
Összes értékelés:
1836
Időpont: 2015-06-13 20:34:50

Szia! Úgy tűnik, vannak személyes tapasztalataid is az előző életeid emlékképeiből. Mintha nem csak a fantáziád terméke lenne, amit leírsz. Vagy tévedek?
Ylen

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)