Négy év hosszú idő - mondják egyesek, akik már alig várják, hogy iskolájukból kiröppenve új utakat fedezhessenek fel, új embereket, új tantárgyakat ismerhessenek meg az élet rögös iskolájában. Ők talán kevésbé találták szórakoztatónak az 5 órai keléseket, a késésből fakadó magyarázkodások mesés elemeit, a be nem ígért dolgozatok közben a diákok értetlen és izzadó arcainak látványát, az ebédlő előtt vívott élet-halál harcokat a menzakosztért, a földön síró rajztáblákat, a feledhetetlen TEREMDÍSZÍTÉSEKET... De NINCS MESE, most mindez véget ér.
Négy év rövid idő - állítják azok a diákok, akik még szívesen iktatnának be pár pluszévet, hogy több időt tölthessenek osztálytársaik, kedves tanáraik körében, a szeretett Eötvös Gimnázium oltalma alatt. De mégsem maradhatunk itt örökre addig koptatva az iskola padjait, míg végül teljesen elfogynak...
Mi, a 12. D (mint Dénes) természettudományos osztály, akik gyakran csak a matematika, fizika, (esetleg biológia, kémia) tudományokon keresztül látjuk a dolgokat, csak annyit mondhatunk: négy év, az négy év. Se nem rövid, se nem hosszú, hisz minden úgyis relatív...
Emögött persze magunk is érezzük az évek valódi súlyát, mármint nem a kilókat, vagyis pontosabban fogalmazva a newtonokat, hanem mindazt a komoly valóságot, amit ennek az épületnek a falai között éltünk át. Érezzük a csodás emlékekkel teli virágcsokor illatát, melyet szorgosan gyűjtögettünk gimnáziumi éveink alatt. És tudjuk, kellő gondozás mellett soha nem száradnak majd el ezek a virágok.
Zűrzavaros életünk folyamán csak ritkábban állunk meg, hogy hátratekintsünk, milyen nagy kuplerájt is hagytunk magunk mögött, és csak ritkán merengünk el, hogy vajon jó-e az a meder, amelyben életünk lágy folyama árad tova. A mostani is egy ilyen pillanat. Visszaemlékezünk, majd pedig új célokkal és tervekkel indulunk tovább a következő állomásig. Azt, hogy az ajtók majd merre nyílnak, még magunk sem tudjuk.
Hiszen nem tudhatjuk biztosan, hogy mit hoz a jövő, de azt megigérhetjük: ahogyan az Eötvös-szellem, úgy mimagunk is visszajárunk majd olykor-olykor kísérteni ide az E5vösbe.

(előadva: erős iróniával)