Csak állok tudatom körtermének közepén, a fal-ajtók százaiból-némán vesz körül. Mindegyik ugyan abba a világba vezet, csak a gondolatok változnak ajtónként, mikor átlépek rajtuk. Egy-egy megfagyasztott filozófiaként őrzik az éveimmel változó képemet az életről. Folyamatosan keletkeznek új kapuk, de egyik sem vezet át a körtermen, valahova máshová...
Börtön vagyok, tudatom a rács. Mikor Isten megbocsát, kiszabadulok pillanatokra. Pillanatokra és ez nem elég! Lelkemet emberbőrbe parancsolja a bűn! Éva csontjaimba karcolta a vágyakat, ereimben kísértés folyik. Akaratom hiába feszül, izmaim a húst szolgálják. Génjeim a bűn egy újabb variációjaként kódoltak a viágba. Mégis a jóra való képesség árnyékként követ. Ha Isten szemébe nézhetnék, látnám a lehetnék-énem...
De ahogy éjjel nincs árnyék, úgy eltűnik napról-napra az ártatlanság is. Mintha a teremtés feltételes időben szült volna világra.
A lélek a szivárvány a test fekete-fehér világában, de mért olyan ritka, hogy egyszerre essen az eső és süssön a nap?
Ezért nyom a bánat és egyre csak sír-sír a rácsok mögött a tudat.