HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 8

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47194

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-11-21

Havasi gyopár 39.

10.


Másnap délben tettem tiszteletem a plébánián újra. Rózsa is velem volt, nagyon szép, vajszínű, könnyű kiskosztümöt viselt, selyemsállal tekerte körbe a nyakát, a lábán tűsarkú cipő. Bejutni ezúttal sem volt egyszerű, Seprűnyél Kisasszony a kapu előtt várakoztatott sokáig, másodszor is csöngetnem kellett, hogy végre fagyos pofával, nagy kegyesen beeresszen. Az ebéd, azonban, amit az emeleti lakosztályban szervíroztak, hamar eloszlatta rosszkedvemet. Az előétel csukló-vastag marha-csontból tenyérrel pirítós kenyérre kiütögetett velő volt, damaszt-szalvétával fogtuk a csontot, hogy zsíros ne legyen a kezünk, mindenki ütögette a saját marha-csontját a tányérjára jó előre odakészített pirítós fölött. Jól megsóztam az enyémet és egy csipetnyi borsot tettem rá, az íze kedvéért. Beleharaptam a kenyérbe, ropogott fogaim alatt. Rózsa csontjából nehezen akart kijönni a velő, megkért, nem ütögetném-e meg az övét is, ütögettem neki, míg a gyengén reszkető és illatosan párolgó finom matéria diszkrét cuppanással ki nem pottyant. A leves zamatát a benne főtt csont és a gazdagon beleaprított zöldségfélék végzetesen meghatározták, a színe sárga volt és bájosan szétterülő zsírkarikák úszkáltak a felszínén. Negyven csepp száraz fehér bort ittunk a leves után, ahogy illik, ahogy az etikett megköveteli. Nem tudok beszámolni az ezt követő fogás, a bakonyi sertésszelet milyenségéről, /nincsen szavam rá, hogy elmondjam!/, de az biztos, hogy életem egyik legjobb bakonyi sertésszeletét ettem aznap. Áhítatos csendben fogyasztottuk a fogásokat egészen a desszertig, csak a legszükségesebbek hangzottak el: "ideadná-e atyám a sót", -kérdeztem egy ízben a plébánostól és ő megfelelt ily módon: "hogyne, fiam" és áttolta elibém az ezüst tálkát a sóval, borssal, paprikával. Őzláb tortaszeleteket szervíroztak desszertnek, s másféle bort hoztak hozzá /két fonnyadó fehércseléd szolgált fel az asztalnál/, édeset, vöröset, testeset.
A lakoma után, /merthogy lakomának kell neveznem ezt az egyáltalán nem hétköznapi étkezést a plébánián/ átmentünk a dohányzóba, de oda már csak hárman, az atya, a Rózsa és én. A két fiatal káplán sok dolgukra hivatkozván kimentették magukat, s az öreg plébános a közös imát követően készséggel hagyta jóvá távozás iránti óhajukat.
Elnehezült testtel zöttyentünk bele az öblös bőrfotelekbe a másik helyiségben. A plébános atya havannai szivarral kínált, és maga is rápöfékelt. Rózsa füstszűrős Fecskét szívott, nagy élvezettel fújta ki édes piros, csókálló száján a füstöt. Lassan indult a beszélgetés, az időjárásról ejtettünk néhány szót, ahogy szokás, dicsértem a falat díszítő festményeket, melyek neves velencei mestereket sejttettek, s ennek kapcsán, mint téma a festészet is terítékre került. Nagy sokára kérdezte csak meg a plébános: -mondja csak, hol is tartottunk tegnap, Kapos úr?
Elmondtam neki mindent elölről, bár láttam rajta, nagyon is képben van: miért jöttem én Magyarországra, miről szól az új könyvem. Kérette magát, vonakodva engedte át szellemét az ínyenc csemegének. Eszmét cserélni egy egy-nívón álló szellemtestvérrel, ez talán a legnagyobb, nem testi élvezet a Földön, s ezt éppen olyan jól tudják a papok, mint az írók.
-Azt állítja tehát, hogy ez a Szemerédi, vagy hogyishívják szerelmes volt a hívő katolikus Kassai Karolinába, -kérdezte, amikor elhallgattam.
-No, ezt azért nem állítanám, -mondtam szabadkozva, -a mese nem is erről szól, hanem...
-Nem lett volna szabad az érzelmeit kimutatnia, -vágott közbe eléggé hevesen. -Vissza kellett volna lépnie, s békén hagyni azt a lányt! Ez lett volna a becsületes eljárás uram, igen, ha egy szemernyi tisztesség lett volna Szemerédi Jánosban, ezt teszi! De, -tette hozzá füstölögve, -hogyan várhatja el az ember egy kommunistától, hogy a krisztusi erkölcs szerint cselekedjék?!
-Nem értem atyám, -mondtam neki, -hogy jön ide a krisztusi erkölcs?
Élesen rám nézett, homloka redői elmélyültek.
-Nem érti? Pedig egyszerű. Krisztus erkölcse a szeretet erkölcse. Ha Szemerédi valóban szívből szerette volna azt a lányt, a Kassai Karolinát, belátta volna, hogy ezzel a szerelemmel, mennyi bajt és problémát zúdít rá. Az igazi szeretet önfeláldozó, Kapos úr. Az igazi szeretet nem a maga érdekét nézi, nem tolakszik, nem harsog, tud a háttérben maradni, ha arra van szükség, és tud lemondani.
Hosszabb fejtegetés következett ezután a szocialista erkölcs és a keresztény erkölcs közötti antagonisztikus ellentétről, nem citálom szó szerint, az Olvasó merő szőrszálhasogatásnak venné az eszmefuttatást, amit kénytelen-kelletlen végig kellett hallgatnom. A lényegét mondom csak, a lényege az volt, hogy a keresztény ember erkölcse a szereteten alapul, míg az un szocialista erkölcs társadalmi konvenciókon, s eme különbség eleve meghatározza a kettő közötti minőségi különbséget.
Csetényi Barnánál tartottunk, a sorok között érezni lehetett, az ő árulásánál, arra célzott az atya. Szemerédi szerelmi ügye csak ürügy volt számára, hogy a fajsúlyosabb mondanivalóval előrukkoljon.
-Eklatáns példa arra, amit elmondtam önnek az erkölcsről, a Szemerédi fiú cimborájának tette, -mondta és még a szivarozást is felfüggesztette egy időre, ahogy szuggerálta belém az igét.
-Igen, eklatáns példa ez az Isten nélkül hozott döntés. Döntés, ami emberi mérték alapján született, önző egyéni érdek által vezéreltetve. Szemerédi cimborája, hogy is nevezte azt az embert, ja igen, köszönöm, Csetényi Barna, feljelent valakit, ugye, egy ártatlan embert jelent fel, hogy a barátait, akiket szeretni vél, megmentse. Isten helyett dönt, Istent játszik, merthogy sorsunk Isten kezében van. Martalócok kezére ad egy ártatlant, hogy parázna bűnösöknek szerezzen haladékot. Kínhalálra ítéli egyik társát, mert önző módon, szeret és félt egy nőt. A nő, pokol követe, testi vágyak buja tüzének élesztője megmenekül, az egyetemista fiú, aki az igazságért harcol, odavész. Micsoda erkölcs ez drága jó uram? És micsoda szeretet?
Itt volt az ideje, hogy más vágányra tereljem a beszélgetést. Az öreg plébános kétségkívül nagy elme, -mondtam magamban, -ám, de elméletet gyárt néhány alig ismert tényből, általánosít ott, ahol az üres marok engem például óvatosságra intene. Nyugi öregfiú, te a Szóka Balázs címéért jöttél, ne menj bele olyan szócsatába, amelyben úgy se győzhetsz! -figyelmeztettem magam.
Kihasználva a néhány másodperces szünetet, míg poharainkat ismét megtöltötte Napóleon konyakkal, elkezdtem forszírozni az előző napi témát, az árulókról.
-Hadd emlékeztessem atyám, hogy ön is tett említést tegnap árulókról. A papság köreiben is felütötte a fejét ilyesmi?
Megfogta a poharat, a pohár láttam, megremegett a kezében.
-Sajnos igen, -mondta sóhajtva. -Tudja, voltak "békepapok", voltak árulók, és voltak beépített emberek a papság soraiban. A békepapok voltak talán a legártatlanabbak, és bűnben a legmegátalkodottabbak, magam is közéjük tartoztam.
Kortyolt a konyakból, forgatta a poharat. Hosszan hallgatott. Rózsa elővett krokodilbőrt utánzó retiküljéből egy kis üvegecskét és egy kicsi ecsetet. Lakkozni kezdte a körmét, hogy teljék valamivel az idő.
-Ártatlanságról beszélek, Kapos úr, bár érzem bűnöm súlyát. Meg kell azonban értenie valamit. A tét abban az időben a túlélés volt, és, azt kell mondanom magának, nemcsak az egyén túlélése forgott kockán, kvázi mi lesz Kiss Péter plébánossal, Nagy Gyula káplánnal, Toltay préposttal, hanem a kereszténység fennmaradása. Átsöpört a fejekben egy rémületes gondolat, a terror csapásai, és az egész társadalmat érintő agymosások után tíz-tizenöt év múlva állni fog-e még egyáltalán Krisztus egyháza, lesznek-e templomok, s lesz-e hívő ember, aki el mer menni a templomba imádkozni?
Somogyban voltam ifjú káplán, amikor egy nap fekete autó állt meg a plébánia hivatal előtt. Én éppen kint voltam az udvaron, a libákat etettem, amikor a porta elé kanyarodott. Amikor megláttam a fekete kocsit, szívem egyből a torkomba ugrott. Halálos félelem kerített hatalmába, olyan volt, mint egy pörölycsapás, földhöz szögezett. Láttam magam vasra verve, kitépett körmökkel, megfeketedett, leperzselt nemi-szervvel, kiszúrt szemekkel a tömlöc emberi ürüléktől bűzlő betonpadlóján vonaglani.
Az autóban négyen ültek, de csak az egyikőjük szállt ki, egy velem egykorú fiatalember. Barátságosan intett, hozzám lépett és bemutatkozott. A nevére már nem emlékszem, de ez nem is fontos, tisztában voltam vele, hogy nem az igazi nevét mondta. Bevezettem a pitvarba, bort kerítettem és kalácsot, ahogy illik, ha vendég érkezik. Nem kérdeztem, honnan jött, nem mertem megkérdezni, ő meg nem mondta. Soha nem mondták, honnan jönnek, hetyke elbizakodottságukban alighanem azt gondolták, a fekete autó és a sötét öltöny minden kétséget eloszlat.
Az én emberem igen barátságosan viselkedett, udvarias látogatóként mindenre kíváncsi volt a termésátlagtól kezdve a kultúrház programjáig. Jó másfél órán keresztül locsogott mindenféléről, kérkedett az ország eredményeivel, az ötéves terv előre haladásával és minduntalan "elvtársnak" szólított. Elmondott egy viccet is, nem mertem rajta nevetni. A vicc így hangzott: Munkásgyűlés van Csepelen, az előadó beszámol a hallgatóságnak az ország dolgairól. Még be sem fejezte, hátul felkiált egy ember, éljen Rákosi! Dübörgő vastaps, él-jen, Rá-kosi, él-jen Rá-kosi!!! A szónok folytatja, sorolja az ötéves terv eredményeit. Az ember hátul ismét felkiált, éljen Rákosi. Megismétlődik az ünneplés, él-jen Rá-kosi, él-jen Rá-kosi!! Na, amikor a vastaps elül a szónok folytatja. Az ember egyszer csak megint kiabálni kezd, éljen Rákosi! Mondja elvtárs, más mondanivalója nincsen? Dehogynem, van kérem, csak nem hagyják befejezni. Éljen Rákosi hat gyermekkel nyolcszáz forintból!
A félsz lassan kezdett elmúlni, próbáltam én is oldottnak, érdeklődőnek mutatkozni. -Lehet, hogy nem is akar semmit, -mondtam magamban. -Csak erre jártak, beugrottak beszélgetni, viccelődni. Kíváncsiak a falu életére, mi van abban, -bíztattam magamat.
Lassan arra terelődött a szó, milyen a hangulat a faluban, bizakodóak-e az emberek, sokan járnak-e templomba? Elmondtam neki az igazságot: a faluban mindenki katolikus, és mindenki jár templomba. Arcán felhő futott át, de bámulatos gyorsan összeszedte magát. Mosolyogva mondta: "akkor tehát egyáltalán nem mindegy, mi hangzik el a szószékről, ugye káplán elvtárs?"
"Nem bizony" -bólogattam, észre sem véve, hogy benne vagyok már a csapdában. Szó szót követett és szóról szóra, mondatról mondatra kezdett megvilágosodni, mit akar tőlem ez az ember.
"A dolgozó nép eredményeit nem lehet kétségbe vonni, ugye ebben egyetértünk, -mondta s bíztatóan rám mosolygott. "Lehet, hogy az egész népet érintő hatalmas és gyökeres változások egy ilyen kis faluban nem mindig érzékelhetőek. De látnák csak önök a nagy ipari centrumok fejlődését, Miskolcot, Diósgyőrt, Leninvárost, Sztálinvárost és az ország szívét, Budapestet. Mindazonáltal azt mondom magának, könnyebb megteremteni a nehézipart, könnyebb kivinni az áramot a tanyákra, kollektivizálni a mezőgazdaságot, 150 százalékra emelni a bauxit kitermelést, mint az emberi fejeket megváltoztatni. A Párt ehhez kéri a jó érzésű, haladó szellemű papság segítségét. Nem Istenről van itt szó. Mi természetesen nem mondjuk azt, hogy ne higgyenek az emberek istenekben. A népi demokrácia toleráns vallási kérdésekben. Mi pusztán csak azt mondjuk, hogy abban az országban, ahol a burzsoázia befolyása véget ért, ahol munkás-paraszt hatalom van, minden fórumról, ahol az emberek hallanak minket, el kell hangoznia az igazságnak!"
-Prédikáljam a szószékről a termelési mutatók javulásárát, -kérdezetem nevetve. Hirtelen nagyon jókedvűnek és felszabadultnak éreztem magam. -Ó, ezek nem akarnak semmi komolyat. Mi ketten, ő meg én, csak beszélgetünk itt, az osztályharc ideológiai síkon zajlik, ész érvek feszülnek ész-érvek ellen.
Ő is nevetett:
"Nem, dehogy, mire gondol az elvtárs?! Az emberek nem hülyék. Direkt módszerekkel meg lehet törni őket, de a tudatukat csak okos, komoly érvekkel, meggyőző viták során lehet átalakítani, s nekünk elsősorban ez áll az érdekünkben."
-Mit tegyek hát, -kérdeztem. -Ön okos ember. Hogyan tudnék én segíteni innen, ebből a kis faluból az ország dolgában?
-Önnek nem kell semmit tenni, káplán elvtárs, -mondta. -Semmi különöset. Mondja továbbra is úgy a szentbeszédeket, ahogy szokta, a Szentírás alapján. Csak, ha rám hallgat, és ez persze csak jó tanács a részemről, nem köteles megfogadni, elsősorban azokat a részeket emelje ki és hangsúlyozza, amelyek az egyszerű nép keserveiről, az elnyomottak kínjairól szólnak. Bőven vannak ilyen részek a Bibliában. Mesélje el az embereknek, hogy Krisztus urunk maga is szegény munkásember fiaként született, és a nép egyszerű gyermekeiért halt meg a keresztfán. Mondja el a szószékről a bibliai idézetet:" bizony mondom nektek, könnyebb egy tevének átjutni a tű fokán, mint egy gazdagnak bekerülnie a mennyek országába." Meséljen nekik Szent Ferenc szegénységi fogadalmáról, Szent Ferenc követőiről, a "kistestvérekről", akik szociális kommunákban éltek és mindenen megosztoztak, és már a korai középkorban fegyvert ragadtak kizsákmányolóik ellen. Mondja el a kánai menyegző történetét, de úgy mondja el, hogy az domborodjon ki belőle, éhesek és szomjasak voltak az emberek, s Krisztus enni és inni adott nekik. Általában véve, én úgy látom, mert sok helyen jártam és sok kollegájával beszélgettem, az embereknek elsősorban nem metafizikai képekre van szükségük, nem elvont teóriákra, hanem konkrét, mindennapjaikkal vonatkozásba hozható igaz beszédre. Ugye ért engem az elvtárs?
Értettem, de ha nem lett volna világos, miről beszél, a következő mondata világossá tette.
"Megismétlem, káplán elvtárs, ami az imént elhangzott az nem parancs, csak ajánlás. A Párt nem akar beleszólni az egyház dolgába, legalább is addig nem, amíg az egyház együttműködik. De ne feledje, mi mindenről és mindenkiről mindent tudunk. Nincs az, az eldugott kis falu, ahol a Párt elől el lehet bújni. És a Párt hálás is tud lenni azokkal szemben, akik megértik az emberi szót."
-Igen, hálásak vagytok, -mondtam magamban. -Hálátok abban mutatkozik meg, hogy nem visztek el, nem rugdaltok le egy pincébe, nem töritek össze a csontomat. Köszönet érte.

Lehajtott fejjel mesélte el a plébános beszervezése történetét. Valahogy lógott a levegőben, hogy már régóta készült erre a vallomásra. Fogalmam sem volt róla, miért pont én vagyok a kitüntetett. Amikor a végére ért, rám nézett, a tekintetemet kereste. Mosolyogtam. Joe Kaposi felmentette a papot, ha ez jelentett egyáltalán valamit. Joe Kaposi, bár soha nem tapasztalta, el tudta képzelni, mi lehetett az a FÉLELEM.

Amíg mi beszélgettünk Rózsa kész lett a körmeivel, arca elé kapta a kezét és megbámulta.
-Bámulatosan szépek, -dicsértem meg, -hogyan csinálta?
-Ezzel festettem, -mutatott rá a konyakos pohár mellet heverő kicsi ecsetre. -nem figyelt?
-De figyeltem, drágám, -nyugtattam meg. -Csak tudja olyan ügyesen és gyorsan dolgozott, hogy a részletek elvesztek.
-Megmutassam még egyszer?
-Dehogy, fölösleges.
-Na jó, -mondta duzzogva, -ha nem, hát nem. Mit törődik maga az ilyesmivel. Keresztbe vetette a lábát, tüntetőleg elfordult. Helytelenítettem a láb keresztbe vetést, Rózsa úgy tudta egyik lábát a másikra helyezni, hogy közben a szemben üllő, mélyen belátott a szoknya alá. Nekem már szerencsém volt látni múlt alakalommal a Palaceban a bugyiját, nem botránkoztam meg rajta, de nem akartam, hogy a szentéletű plébánost kínos helyzetbe hozza. Hangosan köhögtem és krahácsoltam, hogy figyelmeztessem. Félre értette, mert azt kérdezte: "hol fázott meg Joe?"
Szerencsére a plébánost annyira sem érdekelte Rózsa jelenléte, hogy egyáltalán észrevegye. Talán nem is látta, talán a szentéletű papok ki tudják szűrni látómezejükből a bűnre csábító asszonyállatot.

Mesélt aztán kollegákról, akik felcsaptak besúgónak, és feljelentették híveiket.
"Megszegték a gyónási titkot" -mondta szomorúan, "és ez nagyobb bűn, mint maga a feljelentés"
Elmondta a péteri kovács esetét, akiből a péteri plébános a gyóntatószékben kiszedte, hogy néhány társával arra agitálta a falusiakat, ne lépjenek be a tszcs-be. A gyónást követő nap hajnalán elvitték a kovácsot és még három embert a faluból. Soha senki a hírüket sem hallotta később.
Sokáig beszélgettünk. Ügyesen irányítva a társalgást, sikerült visszacsalnom őt Szemerédi János és Kassai Karolina történetéhez.
-Szolgált abban az időben itt egy fiatal káplán, Szóka Balázs a neve, -mondtam az atyának. -Talán ő tud valamit a Kassai családról. Értesüléseim szerint jó viszonyban voltak.
-Szóka? -kérdezett vissza gyanútlanul. -Nem emlékszem, hogy találkoztam vele a nyilvántartásunkban. Várjon csak. Dehogynem. Felhozom a könyvet és mindjárt utána nézünk.
Amíg oda volt a könyvért, nekiestem Rózsának.
-Megkérhetném valamire drágám?
-Természetesen, -mondta, és nevetett. -Miről van szó?
-Arról, hogy ne rakja ilyen látványosan keresztbe a lábait, ha az atya is itt van!
-Miért ne?
-Mert kilátszódik a bugyija?
-Tényleg?
-Tényleg.
-És miért baj ez?

Visszatért a plébános, abba kellett hagyni az egyébként is fölösleges vitát. Hozta a nagy könyvet, letette a dohányzó-asztalra, fellapozta.
Végigfutatta az ujját az oldalon és megállt egy névnél.
-Szóka Balázs, -olvasta. -1954 októberétől 1957 márciusáig szolgált ebben a templomban káplánként. 57 márciusában kinevezték plébánosnak és Tiszavasváriba helyezték.
Ugye azért jött, hogy ezt kiszedje belőlem?

Atyafiúi szeretettel búcsúztunk el egymástól fél hat környékén. Neki mennie kellett misét tartani, és nekem is dolgom volt, az én dolgomnak Rózsa volt a neve. Mielőtt elváltunk volna, kitöltöttem egy csekket és átnyújtottam neki. A csekken egy csinosabb összeg szerepelt. Megnézte, a fejét rázta.
-Nem fogadhatom el Mr. Kapos.
-Fogadja csak el, -mondtam, -jól jön majd a szegények támogatásánál.
Megölelt, meglapogatott, ahogy a papok szokták egymást. Csodálatra méltó volt, hogy vadidegen létemre két nap alatt így megkedvelt. Igazi szeretet áradt felém egész lényéből, nem lehet leírni jegyeit, de megtapasztalni melegét igen.

-Isten segítse munkájában, -szólt utánunk, amikor Rózsával karonfogva kiléptünk a plébánia-hivatal vastag, barnára pácolt fa-kapuján.
Rózsa kuncogott és megkérdezte dolgozunk-e még ma, és én sietve válaszoltam, hogy az ihlet el ne múljon: -hogyne, drágám!





Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2007-11-23 09:29:26

Köszönöm, hogy olvassátok! Érdekes, hogy Neked is eszedbe jutott Szindbád, Cohicum.
Az a rendszer a "beépítésre" és a besúgásra alapozódott, és szépen eltartott szinte napjainkig, 90-ig. A módszerek finomodtak, de a lényeg ugyanaz maradt: mindenkiről mindent tudni, mindnkit kézben tartani.
Üdvözlettel : én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2007-11-22 18:39:51

Szia!
Éhes embernek nem nagyon ajánlom, hogy ezt a részt elolvassa, annyira szemléletesek az ételeid. Élvezettel olvasom azt is, amit a korszakról írsz. Hány ember életét megkeserítették a besúgások és kémkedések. Jó a stílus is, ahogyan az atya szájába adod a mondanivalóját.
Szeretettel. Rozália
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2007-11-22 18:07:16

Köszönöm Colhicum! Az ebéd leírásánál egy Latinovics film emléke kísértett, illetve adott ihletet: a Szindbád /from Krúdy/. Ha láttad ezt a filmet, akkor tudod mire gondolok. Persze más látni valamit és megint más elképzelni egy leírás alapján. Ezért is van könnyebb, illetve nehezebb dolga egy írónak, mint pl egy rendezőnek.
Hogy hiteles vagyok-e?
Nem tudom.
Van, aki szerint nem, és én magam sem vagyok arról meggyőződve, hogy igen. "Kritikusomnak" alighanem igaza van.
De talán hitelesen írok, ha mások így látják. Szeretném azt hinni, hogy a történeteim hitelesek /még, ha én nem is vagyok az!/ -és a Te véleményed számomra értékmérő.
Üdvözlettel: én

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Korhadt szálfák című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Gottfried Keller: Abendlied / Esti dal címmel

Pecás alkotást töltött fel Késő őszi este címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)