Üres, szakadt kabátok hevernek
az üregben, a barlangban,
lenn.
Ahol a nyirkos, sötét, nedves
alagutakból langyos szelet
lövell ki a sikoltó kéj.
Látom a fényt az alagút végén:
közeleg, tol, húz, áthatol,
s a kabáttömeg arrafelé törekszik,
tolong.
Grúzia forrong.
De hogy!? Úgy, mint ez a hely:
zajosan s némán, de szó nélkül.
Ha van is hang, az ordítás;
nincs bocsánat, kérem szépen,
csak nyögés, lökés, halk vajúdás,
korlátozott időbe s térbe sűrített
csúszás.
De Grúzia forrong.
A kövön lejtésirányban vizelet
csorog.
Vízlelőhely: egy falszakasz
(derékmagasság: férfi volt).
Olyan, mint az Amazonas:
ezer ága sárga,
s a tömeget (hídja nélkül)
szagával kettévágja.
Átszel kövek közti rést,
itt felduzzad, ott kiszakad,
s áthág fehér vonalat.
De Isten szól: "Kérem,
lépjen vissza a biztonsági sávtól!"
Hát nem hallotta még a sok bolond?
Grúzia forrong!
Ott van! Hatalmas, ocsmány,
kurzív, kétszer aláhúzott,
ötkérdőjeles.
Egy rojtos szélű, libegő
újságpapír egész oldala.
Főcímnek sok, takarónak kevés.
Kit takar?
Kit takar, nem érdekli e
grafitporos, vizeletszagú csatamezőn
Grúzia.
Grúzia forrong.
Ő pedig?... vagy az...
mit ivott, már kihugyozta,
vagy
mit kihugyozott, már megitta.
Mindegy.
Hős ő... vagy az...
a forrongás első halottja.