Amorf gyík inal a sivatag dombjain,

a pillanat szemcséi az üvegívre torlódnak,

üres szilánkok, üres, fehér sivatag,

a pillanat szemcséi belobbannak mindent,

peregnek a percek, áramlatba állnak.

Homokszem a világ órájában,

egy pillanatig a való világ metaforája,

majd lezuhan és homok lesz megint,

szem a rögben, rög a földben,

bévül egy világ súlyával.



És elfolyik a víz,

a víz ami széles,

és mély,

és mindent visz tova,

ragad, lök és görget,

és összeköt,

és le nem áll,

tán még az emlékekbe is befolyik,

s a sírodból majd belemos a földbe,

vagy rabol és elszalad,

s hevét kalóz-szívekbe csurgatja át,

vagy felszökik a légbe,

mereng és kóborol,

a széllel tombol,

száll míg nem landol,

a világ takaróján,

mert lehúzza a tudás és a fájdalom,

a körforgás,

meg a szomj.