Még nem voltál tükörképp,
csak egy arc a semmiben,
majd tükörképpé lettél,
és eltűntél hirtelen.

Kő kő alatt patakban,
eltűnsz az emberek között.
Kereslek minden kődarabban,
de arcod az emlékek közé költözött.

***

Vörös a homlokom, mint a láz,
fehér az ujjam, mint papír.
Csendes a szó, mint égbolt alatt a ház
és ajkamon a pír.

Árnyék pöttyözi az utcát, a hideg levelek
deret sóhajtanak magukra, ha fáznak;
a gyémántot dobáló hideg szelek
elringatják a fákat.

Odafagyott az üvegre a rőt meleg,
a hóban a lámpák fénye andalog.
A csillagok alusznak a felhők felett
mint a sötét ablakok.

***

A ködben elveszik a fény
és megbicsaklanak a léptek.
A házak közt alábukott a szél
s a kémények beletéptek,

hangosan felsikoltott,
és messzi tájról idéz:
még mindig sír a tekintet,
ha a tükörképre néz.