HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47188

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-11-24

Anyuka és a szellemek 19.

IX.



Por, bűz, legyek, hőség puncik. Így összegezhette magában Bubu a vidéket, aminek valóságát most megtapasztalta. Nem valószínű, hogy hozzá tett volna más egyebet, még akkor se, ha tudott volna összegezni, ha rugalmas elméje nem lett volna eleve képtelen mindenfajta szintetizálásra. Bubu analizáló alkat volt, az összegezés és szintetizálás oly távol esett szellem-világától, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem vethetjük meg őt érte, mint ahogy a vakot sem vethetjük meg, csak azért, mert nem azt látja, mint a látók, és a süketet se, hogy mást hall, többet, szebbet, kerekebbet.
Por, bűz, legyek, puncik, -mondhatta volna Bubu, aki analizált. Puncik óriási dudákkal, közepes méretű dudákkal, s kicsikkel, amelyek alig-alig domborodnak a köpeny alatt. Puncik a fejőszékeken, az istállókban, a földeken és az irodában. Ennyi volt Bubu számára a kézzel fogható, megérthető valóság. Túl sok volt ez egyszerre egy nagyvárosi ember, egy elmélyült, lelki ember számára és túl kevés, a dudák például nem voltak kézzel foghatóak, legalább is egy részük nem, bár elméleti síkon annak tűntek. Az igazi nagy kérdés mellett persze nem lehetett elsiklani. Bubu gyakran felpanaszolta Kukának és TOTÓnak, akiket barátjának tekintett, hogy a dudák nem megragadhatóak a maguk testi valóságában.
A bűz, a por és a legyek, azonban azok voltak, bár ezt sem lehetett teljesen szó szerint érteni. Kézzel fogható dolog volt például a por, ami minden testnyílásba behatolt. Bubu port bányászott méreten felüli cserpákjából, a füléből és a fenekéből. Bizonyos értelemben az volt a sertéstelep felől özönlő bűz is, befészkelte magát az ember összes ruhadarabjába, a ruhadarabokat, gatyát, inget, zoknit Bubu megfogta, egyenként az orrához emelte, megszagolta és azt mondta: "fújj". A legyekre azonban még ennyit se mondott, csak űzte őket elkeseredett elszántsággal. Legyek nyüzsögtek mindenütt, a szálláson, az étkezdében, a budin és a telepvezető irodájában. Kinyújtotta kövérkés kezét, hogy agyoncsapja őket, a kis szemtelenek azonban kinevették, s elrepültek.
Az egyik nap Teleki kivezényelte az egész társaságot a birka-hodályokhoz. A hodályok jó messze estek a szállástól, át kellett vágni egy hatalmas, parlagon hagyott területen, ahol a gyomnövények magos terményei, a kosborfélékhez és a libatop-félékhez tartozók főleg, de mások is, megtöltik a tornacsukát. Szúrt, csípett, égetett, ami a gyomokról a lábbelibe került, le kellett ülni valahova az ugarra, kirázni a zoknit, kiönteni a cipellőket. Tenyészállat, Nagy Szerszám és Kuka már messze elől jártak, úgy lábaltak egymással versenyre kelve a széles mezőben, mint a hosszúlábú gémek. Bubu bánatosan nézett utánuk, ő élből utált mindenféle versenyt és vetélkedőt. Főrend haladt el mellette többek társaságában, Főrend nagy szeretettel megtorpant és érdeklődött, segíthet-e. Bubu a fejét rázta, ő rajta már nem lehetett segíteni. Felhúzta izzadt lábára a zoknit, nyögve erőltette bele püffedt mankóját a csukába. Sóhajtott és utánuk ballagott. A nagyobbik épület előtt érte utol őket. Itt verődött össze a társaság. Várták a telepvezetőt, aki egy kockafejű kerékpáros emberrel tárgyalt oldalt.

Tenyészállat a nádtetős régi hodály kifutójának szúette szalag-korlátjához lépett. A birkák érdeklődve néztek fel rá.
-Be vagytok szarva? -kérdezte Tenyészállat a birkákat.
-Beeeeee! -felelték a birkák.
Tenyészállat megfordult, kihúzta magát. Keresett valakit, akinek eldicsekedhet sikerével. Bubu állt ott kéznél, fújva, lihegve.
-Értik az emberi beszédet, -magyarázta Tenyészállat Bubunak. -Kajakra értik. Megkérdeztem tőlük, be vannak e szarva, s tudod mit mondtak? -Tenyészállat hatásvadászó szünetet tartott, tekintetét Bubu potrohos termetén legeltette. -Azt mondták, bee.
Bubu csodálkozott.
-Tényleg?
-Tényleg, bizony. Kérdezd meg te is tőlük.
Megkérdezte, hát Bubu is, hogyne kérdezte volna.
-Be vagytok szarva? -kérdezte Bubu a birkáktól nyájasan.
-Beee! -válaszoltak a birkák.
A telepvezető otthagyta a biciklis embert, aki felült a kerékpárra és elhajtott. Tempósan lépkedett a csoport felé a telepvezető.
-Mi folyik ittenség?! -dörrent rá Tenyészállatra, amikor odaért.
-Semmi, -vonta meg a vállát Tenyészállat. -Csak beszélgetünk a birkákkal. Ezek értelmes lények. Értik az emberi beszédet. Megkérdeztem tőlük, be vannak-e szarva, s erre azt állították: igen.
A telepvezető kalapja szegélyéhez nyúlt, hátrébb lökte a tökfödőt. -Miket beszél ember?!
-Elnézést, -kottyantott közbe Bubu, -rosszul mondta a kollégám. Jót akart ő mondani, de helytelenül fejezte ki magát. Mert a birkák nem azt válaszolták, hogy igen, hanem azt, hogy beeee.
-Jól van. -A telepvezető biccentett. -Maguk ketten, okostojások, jöjjenek velem. Kapnak a kezükbe egy-egy vasvillát. Ganézzák ki a kifutót. Közben társaloghatnak a bürgékkel.

A birka-hodályok körül rengeteg légy röpdösött. Bubu néha azt képzelte, a földkerekség összes legye itt adott egymásnak világtalálkozót. Számolgatni kezdett magában, hogy ha egy köbméter levegőben mondjuk tizenhatezer-ötszáz légy van, mennyi lehet akkor, a jerke hodály teljes légterében? Tizenhatezer ötszázból indult ki, mert úgy becsülte, ennyien biztosan megvannak. A hodály köbtartalmának kiszámításába azonban belezavarodott. Integrálni kellett volna, de Bubu hiányzott arról az előadásról, amelyiken az integrálást tanulták.
Akadt egyéb baj is. Tenyészállat nem dolgozott rendesen, imitálta a munkát, így, neki Bubunak kellett egyedül a ganét kihordani. Beledöfte villáját a zaftos törekbe, sóhajtott kiemelte. A mi a villán maradt, azzal a korláthoz totyogott Bubu, s széles lendülettel áthajította rajta. Sóhajtott újra, s rátámaszkodott a villa nyelére. Tornacsukája megtelt törekkel, s a töreknek savanyú szar szaga volt, mert a birkák tele kakálták.

A nap végére Kuka is megjárta. Bubu a közelben tartózkodott, látta, mi történt. Látta Kukát fellépni a jászol peremére, hogy megigazítsa a bukóablak tolózárát, vagy a tolóablak bukózárát a vályú felett. Aztán látta leugrani, bele egyenesen egy oda támasztott, törött nyelű villa éles, hegyes végébe. A villanyél felnyársalta Kukát, beleállt a két lába közé. Vöröslött a nadrág középen, vércsíkok csordogáltak lefelé a szakadásban s Kuka, kezét ágyékára szorítva hangosan jajgatott.
Bubu oda akart rohanni, segíteni, de barátja vérének látványa lebénította. Kuka kivánszorgott a birkahodály elé, megállt a küszöbön a lebukó nap rőt fényében. Szemből, a major egyik épületének vastag árnyékából gömbölyded leányzó ügetett ekkor elő, s átkiáltott Kukához: megsebesült, kolléga?
Bubu ráismert, a párttitkár lánya volt, a nagydudájú fehércseléd, aki, mióta visszavedlett, esélyeit javítandó, magázta Kukát.
-Nem, köszönöm, -nyögte Kuka, szorítva a sebet.
-Bekötözöm itten, -intett a túloldali, palatetős épület felé a leány. -Van itten kötszer, én pediglen okleveles elsősegélynyújtó vagyok.
-Nem, köszönöm, de tényleg. - Alig tudott beszélni a fájdalomtól Kuka.
A párttitkár lánya átlábalt a burgyingon a szemközti oldalra, megállt Kuka mellett. Bubu ekkor ért Kuka mellé. És Főrend is arrafelé tartott Szűzkurvával.
-Mutassa csak.
A széplány megfogta Kuka csuklóját, el akarta húzni a sebről a kezet.
-Ne! -kiáltott fel Kuka. -Jujujuj, ez nagyon fáj!
A lánynak végre sikerült eltávolítania Kuka kezét, s "huh!" felkiáltással belemarkolt a nadrágba, a két comb között.
-ÁÁÁÁÁ -kiabálta Kuka.
-Megvan, itt van, érzem! -Diadalmas mosoly áradt szét a leányka szépségesen szép orcáján. -Meg van e', érzem, itt van a kezembe. Nem szakadt le, Istennek légyen hála. Gyűjjék akkor ke' velem, had kötözzem be azt a sebet!

Ezek a dolgok súrolták az elviselhetőség határát, de Bubu sztoikusként tűrt és szenvedett.
-Most kell megadnom eddigi jó életem árát, -mondta magában a birkahodály nyitott kapujában és a budai villa pompás nappalija jutott az eszébe, ahogy kényelmesen üldögélnek Kukával a besötétített szobában, a hatalmas bőrfotelekben, előttük az asztalon ezüst gyertya-tartókban két gyertya lobog, szeszélyesen imbolygó fényük megtörik a karcsú kristály poharakba töltött vörösbor tömör ragyogásán, míg lelkükben szétárad a muzsika: Bach Á-mol toccáta és fugája.
Bubu némán tűrt és alázatos szívvel szenvedett.
Mert nem csak a vidék vad borzalmait kellett elviselnie, hanem a megaláztatásokat is. Ilyen volt a vizsga-kapálás az egyik nap.
Kuka balról haladt mellette, Főrend jobbról, középen, a sor végén Kovács Papi várta őket okuláréval, jegyzetfüzettel. A nap perzselt, szállt a por.

-Aztat amott ne kapálja ki Méltóságod, -szólt át saját sorából Főrend Bubuhoz, elegánsan ősz fejét kissé oldalra fordítva. -Az maga a növény.
-Miféle növény? -állt meg Bubu, akinek kapóra jött, hogy Főrend észrevétele nyomán lélegzethez juthat és sajgó derekát kiegyenesítheti.
-Hát a kukorica-növény, -dünnyögte Főrend. -A Zea mays.

Kuka előrébb járt egy kötélhosszal, letámasztotta kapáját a növény tövéhez és átbámult hozzájuk.
-Mi a probléma -kérdezte az izzadt Kuka.
-Semmi, -legyintette el Főrend. -Megoldjuk. Kegyelmességed hajózzon csak tovább a kedvező széllel, ne várjon ránk.

Héja körözött a magasban, megnézte őket magának, aztán tovább repült. Bogárka mászott elő a rög alól, riadtan keresgélt a hegyek-völgyek között.
Kuka megvonta a vállát, böffentett, s nekilátott újra. Úgy csapkodta a földet, mintha régi sérelmeket kívánna leverni rajta. Főrend átlépett Bubu sorába, visszament Bubuhoz, s megmutatta neki a levágott kukoricát.
-Ez az, itten!
-Ez? -csodálkozott Bubu. -Aztatat állítja Fényességed, hogy ez egy kukorica?
-Nem. Főrend hevesen csóválta a fejét. -Én nem azt állítom, hogy ez e g y kukorica, hanem azt, hogy kettő. Nézze meg, Ön is, Királyi Herceg. Nézze meg jobban.
Bubu lenézett a tiprott kiszenvedett rögre és valóban két kukoricát látott a lába előtt kikapálva, nem egyet.
Sóhajtott.
-Amikor a nap perzsel, nem jó kukoricát merzsel-ni, -motyogta Bubu.

Főrend mindent megtett jobbról, hogy segítse, gyámolítsa kövérkés társát, de ez nem volt egyszerű feladat. Bubu egyre jobban lemaradt, nyögve lihegve, csatakosra izzadva küszködött a kukoricával. Három lépésenként állt meg, levette vastag keretes szemüvegét és bordó szvetterébe törölte a lencsét. A másik kettő már rég kiért a táblából, amikor Bubu még csak egynegyedét nyelte.
-Rendben van, -mondta Kovács Papi, amikor jó idő után Bubu is befutott. -Akkor most vizsga-feladatot kap hallgató. Visszamegy szépen a következő soron, és végig kapálja aztat is. Tizenhárom perc a szintidő. Ha túllépi, vagy egyetlen kukoricát is kivág, én, Kovács József, egyetemi docens, esküszöm, megbuktatom magát. Úgy éljek én!

Lehet-e híven ecsetelni a következő huszonnyolc perc égrebűzhödő megpróbáltatásait? Azt hiszem, nem. Bubu egy szál maga kapált a táblában, kívül, a dűlőúton körös-körül a kajla társak: Kuka, Főrend, Anyuka, Kővári Lili, a többi elsőéves és az állig gyanakvó, rosszindulatú Kovács Papi a gyűrű közepén.
El lehet-e mondani azt a rettenetet, amikor a gyakorlatot vezető tanár zord képpel közölte: nyolc és fél tövet kapált ki, kolléga és fél óráig tartott. Elégtelen. A vizsgát ősszel meg kell ismételnie. Megértette?!
Az irgalmatlanok a gyűrűben vadul hahotáztak, és ez, jobban fájt Bubunak, mint a sajgó tenyér, vagy a nyilalló derék.
A vizsgakapálás utáni éjszakát álmatlanul aludta végig. Reggel felkelt, megmosdott, felöltözött és bement a faluba. Friss zsemlét akart enni, tejet inni hozzá, hideget, fehéren csurranót. A porták előtt lépkedett már a Fő utcán, amikor énekszó ütötte meg fülét, az egyik nyitott ablakból szállt kifelé az ének.

"Hajnal hasad, páros csillag ragyog, látod-e babám, most is nálad vagyok"

Bubunak földbe gyökerezett a lába a muskátlis párkány alatt, szívére tett kézzel hallgatta az édes-búsan felcsendülő melódiát.

-Hát én hol vagyok! -kiáltott fel magában panaszosan, és Lilire gondolt, mert nála szeretett volna lenni, abban a pillanatban.

És láss csodát, a hitetlenség ködfátyla egyszeriben felszállt, kisütött a remény napja, s ebben a gomolygó fényáradatban Lili lépkedett Bubu felé a falu porba-szakadt főutcáján.

-Szerbusz Bubu, -mondta a lány szemlesütve, amikor melléje ért.
-Szerbusz, -suttogta Bubu extázisban.

Lili tovább sétált, kezében a zacskó, két zsömlével, s a fél liter tejjel. Lépett még kettőt, hármat, lóbálta a zacskót, aztán a válla felett visszanézett. Mosolygott Lili, ez a kacér, kihívó nőszemély.

Benn a házban az ismeretlen hang ismeretlen gazdája még mindig ugyanazt fújta: "látod-e babám, most is nálad vagyok."

Bubu tétován állt, nem vitte tovább a lába. Homályosan érezte, oda kellene mennie Lilihez, a lány ezért állt meg. Rászánta magát, megpróbálta megmozdítani az egyik lábát.

-Szerbusz, -mondta Lili még egyszer, nevetett és elment.

-Szeret, -lelkendezett magában Bubu. -Tudtam, hogy engem szeret.


Brutális volt a vidék, a maga nyers, ősi valóságában.
Bubut zavarta ez a kendőzetlen őszinteség, tenni azonban semmit nem tudott ellene.
Nem hunyhatta be a szemét, nem tapaszthatta be a fülét, nem zárhatta ki sehogyan sem a külvilágot.
-Nesze, -mondta a vasgyúró a langalétának a kocsma előtt, -ez a tiéd! -s bemosott egyet a langalétának.
A langaléta feje hátracsuklott, szeme fennakadt. Nem szólt vissza, úgy tűnt, nem kíván vitatkozni, meglódította ellenben ökle buzogányát és orrba verte a kicsit.
Bubu és Kuka az állomásépület felől jöttek, éppen be akartak térni a kocsmába egy korsó hideg, csapolt sörre. A verekedés a kocsma-ajtó előtt folyt, várniuk kellett.

Egyikük sem védekezett, felváltva ütöttek. Az volt a kérdés, ki esik el előbb. Az alacsonyabbik most ismét megütötte a nagyobbat. Puff!!
Vér spriccelt, valami repedt, de azonmód jött a válasz, egy hatalmas ballengő a kötekedő arcának közepébe.
A vasutas átjött biciklin, ő is sört akart inni a melegben, aztán ment volna haza, megetetni az állatokat. Csatlakozott Bubuékhoz, most már hárman nézték a csetepatét.

-Neee!!! -A vasgyuró nekiveselkedett, széles lapos mozdulattal képen törölte a mamlaszt. -Kell még?!
Megrázta a fejét a langaléta, mint a ló, ha szemébe spriccelnek. És visszaütött azonmód, csaknem elesett a lendülettől. Csontos ökle halántékon találta a kis embert.
Érkezett a postás. Leugrott a gépről, letette a súlyos bőrtáskát a porba, a megszáradt liba-ürülék mellé. Nézte, mi folyik ottan. Kijött a kocsmáros, benn nem akadt dolga. Támasztotta az ajtófélfát. Kopasz fején veríték-csöppek görögtek. Inge ujjával törölgette a homlokát.
A verekedők nem tágítottak.
Nyers húsra hasonlított mindkettőjük arca. A magasabbiknak az orra törött be, a kisebbiknek a füle szakadt le. De még püfölték egymást, egy súlyos ökölcsapás innen, egy súlyos ökölcsapás onnan.
Bubu reszkető lélekkel állt Kuka mellett. Legszívesebben elszaladt volna valahová, nagyon messze, ki a világból. Bölcsen tudta azonban, a világból nem lehet csak úgy egyszerűen kiszaladni, ezért hát várt, tűrt, szenvedett.

-Disznó, -morogta a vasgyúró maga elé, és kiköpött a földre egy véres fogat. Felemelte az öklét, tarkója mögé vitte, kivárt. A hosszú nem mozdult, várta a csapást. Előre lendült a kéz, a discobolos minden dühét beleadta. Betalált a szétforgácsolt arc kellős közepébe. Most! A langaléta lába megrogyott, ujjai a levegőbe markoltak. Úgy nézett ki, elesik. De nem, visszanyerte egyensúlyát és ismét ő készülődött. A küzdelem az utcán folyt a kocsma és az állomásépület között. A déli forróságban senki nem járt arra. Akár díszlet is lehetett volna a falurészlet a málladozó homlokzatú csapszékkel és a lehangoló állomás-épülettel. Bubu úgy képzelte el az egészet, mintha díszlet lenne, egy sötét titkokkal terhelt dráma díszlete, a "Parasztbecsület" talán, vagy valami más, Katona Józseftől, vagy Erkel Ferenctől.

-Aki gyorsvonaton utazik, és keresztül száguld itten, az csinosnak mondaná, meglehet -morfondírozott Bubu. -Nem veszi észre, hogy a muskátlit a peron szegélyén letaposták, a padnak nincs támlája, s az eresz alatt, a fecskefészeknél potyog a vakolat. Aki vonaton robog el erre, virágokat lát és akácfát, s tisztelgő, kék egyenruhás vasutast, tárcsa a kezében, a tárcsa zöldet mutat. Elvillan előtte a barnára mázolt ablak-keret, az ivókút kő vályúja. És talán egy lány is áll az üvegezett bejárat előtt fehér blúzban, piros szoknyában.
Az utazóval elrobog a szerelvény. -Bubu egészen beleélte magát. Mintha ő maga lett volna az utas. Besüppedt az első osztály karszékébe, pöfékelt a szivarjával. - Sivít elől a mozdony, csattognak a kerekek. Nem látja, hogy a váróterem sivár csendjében egy magányos részeg éppen maga alá hány a padon, és azt se látja, hogyan csépelik ezek ketten egymást. Elrobog, pöfékel. Az ő világa nem érintkezik ezzel a világgal.

Végszóra megjött a rendőr. Tűlábú kis fickó volt, lenszőke haja kitüremkedett a sapka alól. Letette mindkét lábát, kiegyenesedett a nyeregben. Rágyújtott egy Kossuthra. Eldobta éppen a gyufát, amikor a végszó elhangzott. -Huj! -ennyi volt a végszó, ennyi bugyborékolt ki a tömzsi fogatlan szájából. Ökle, mint a nagykalapács csapódott bele a langaléta püffedtre vert képébe. A langaléta megingott, elesett.
-No, -mondta a rendőr. -Bé lehet menni végre, inni valamit.

Egy másik napon végig kellett néznie a szarvasmarhák pároztatását. Előre tudta, szenvedni fog megint, szenvedni a legyektől, a hőségtől és a pimeordinális látványtól, aminek elképzelt részletei átborzongtak lelki szemei előtt. Bubu nem sejtette, hogy, amit látni fog, az túltesz minden képzelgésen. Érezte, rettenetes lesz, de hogy nem csak rettenetes, hanem iszonytató, gyomorforgató, tüdőt összeszorító, az csak aznap délelőtt derült ki. A bika-istálló előtt verődött össze a társaság, égető, eleven erővel tűzött a nap, beleverte könyörtelen sugarait a feltúrt, összetaposott földbe.
A kifutón állt az üsző, négyen tartották kötéllel. Sárlott, hátsó fertályának savanyú bűzét körbe hordozta a könnyű nyári szellő.
Kivezették a bikát. Fejét csavargatta, bőgött, szája habot túrt. A két hátsó lába között fityegő tokból tűzpiros, bordázott, karvastagságú pénisz tört elő, felkunkorodott, a bika hasa alá. Hegyéből fehér lé csöpögött le a sárba. A bika észrevette az üszőt, rá akart rohanni, de az emberek a gumicsizmákban visszafogták. Ember és állat úgy küszködött ott egymással, izzadva nedvek, és bűzök között, mintha nem telt volna el százszor ezer esztendő a civilizáció hajnala óta.

-Inszeminálni kellene, -suttogta Bubu maga elé, -nem ezt, nem így!
Senki nem figyelt fel rá, csak Anyuka és Kuka, akik, jobbról-balról mellette álltak.
-Csitt, -mondta Anyuka.
A bika újabb erőfeszítést tett, hogy előre törjön. Az üsző szinte emberi hangon sivalkodott, egész teste remegett, lábai közül fehéres, vékony folyadék szivárgott.
-Engedjétek, -kiabálta az állatorvos, s az emberek a kötéllel közelebb engedték a bikát.
-Óvatosan!! A főállattenyésztő is kiabált, egymást ordították túl.
A hatalmas testű állat a két hátsó lábára állt, mellső patái a levegőben kapáltak. Ráugrott az üszőre, ez majdnem összeroskadt a súly alatt. A bika csöpögő pénisze az üsző testnyílását kereste, izgalmában elvétette azonban, a nőstény, kicsusszant alóla. Körbe vezették a bikát, hogy megnyugodjon. Rettenetes hangon bömbölt, rázta, rángatta, szarvakkal ékesített fejét. Sírt az üsző is, éles hangon siránkozott, végtagjain remegés-hullámok futottak végig a beteljesülni akaró kéjtől.
Az orvos utasítására ismét ráengedték az üszőre a bikát. Ezúttal sikerült behatolnia, tövig merült benne, egyetlen lökés volt csak az egész, már le is csusszant, diadalmas fegyvere összezsugorodott. A patáktól felszántott föld az üsző alatt vérhabos volt, seszínű nyák remegett a hab tetején, belekapott a szél és elfújta.
Az emberek, a tangazdaság dolgozói elvezették a bikát.
A döbbent csendet ekkor Anyuka hangja törte meg:
-De ostoba állat ez a bika!
Senki nem szólt egy árva kukkot se.
Anyuka Kukára nézett és zavartan nevetve megismételte: ilyen egy ostoba állatot!!
A feszültség oldódni kezdett. Az elsőévesek heherésztek. Kővári Lili Bubu felé lőtte kacér mosolyának villámát.
Bubu azonban szomorúan állt gyötrelmei piedesztálján és egyre csak azt ismételgette magában: inszeminálni kellett volna, bizony mondom, inkább inszeminálni kellett volna...


Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 4. címmel

Hayal bejegyzést írt a(z) A szerelem hét napja című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A veréb és a varjú címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Szerethető... című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Fekete lombok alatt című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Titkos út című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Október című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Majmok hajója című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)