Egy villám szelte ketté az eget...

Kopp-kopp...

A hatalmas mennydörgés térdre kényszerítette a gyávákat. Mindazt, ki más.
Az eső kopogott az ablakon, harcban állt a várossal.
Mindenki menekült. Ők sem tudták hová...
A villám másodpercnyi villanásával újra és újra megrémítette a tömeget.
Pillanatnyi tekintélye zavarba hozta őket.

Kopp-kopp...

Mégis volt valaki, aki nem félt. Nem remegett. Nem menekült. Szerette a vihar végtelen erejét, tetszett neki az ég mérhetetlen dühe.
Végigsuhant a városon tébolyt okádva, és csak nevetett... Kísérteties kacagása kárörvendően követte őt.
Nem érdekelte az egyre jobban zúduló eső, csak felnézett az égre, és harsány nevetésétől újabb villámok cikáztak felettünk. Fekete palástja az olvadó jéghez hasonlóan csöpögött- a víztől? Vagy a hozzáragadt vértől? Ezt senki sem tudta...
Kevesen látták őt, inkább csak érezték. Érezték leheletét, lépteit, a szagát...
A pusztulás szaga volt ez...

Kopp-kopp...

Néhányan minden méltóságukat elvesztve rohantak, ijedtségük egy-egy sikolyban teljesedett ki. Fejvesztve tántorogtak, tapogatóztak a sűrű sötétben. Nem látták őt.
Voltak, akik továbbrohantak...
Tán végzetük felé...?

A vihar csillapodni kezdett... A villámok nem uralták már az eget. Csendben, méltóságteljesen visszavonultak. A mennydörgés is abbamaradt.

Az utcasarkon még feltűnt egy fekete palást... Elsuhant mellettem, még utoljára a szemembe nézett. És eltűnt...

Felébredtem.

Körülnéztem, a sötét falak néztek vissza rám. Éjszaka volt.

És az eső kopogott az ablakon...

Kopp-kopp...