HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47188

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-11-26

Havasi gyopár 40.

11.


Siettettem volna a dolgot, de csak május elején jöttem arra a szingli pontra, hogy végre elutazhattam. A késlekedés okait most nem sorolom, piszlicsáré hétköznapi ügyek, miegyebek, no meg a szokásos etetés Csetényi Barnánál, Eta néninél, Tóth bácsinál. Értem persze az etetés alatt, azt, hogy engem etettek. Elhatároztam, vonattal utazom. Bérelhettem volna kocsit, fogadhattam volna taxit, talán kényelmesebb és gyorsabb lett volna, én mégis, valamiféle fülön nem fogható, tetten nem érhető, de látensen bennem munkáló nosztalgiázás miatt a vonatozást választottam. Szüleimmel egyszer gyermekkoromban végig utaztuk az Alföldet, hogy hova, melyik rokonhoz mentünk, arra már nem emlékszem, egy-egy felvillanó kép maradt csak meg: vetések, földek, utak, tanyák, állomás-épületek, útkereszteződés sorompóval, /a sorompó mögött lovas-kocsi várakozott/, legelő állatok, gémeskút magasba nyúló gémmel, kerítés, csaholó kutya, labdázó gyerekek, füstölgő kémény, magányos gólya egy villanyoszlopra rakott fészek tetején, valószínűtlenül kék tavacskák, robajló híd, a híd alatt csendesen csordogáló folyó. Látni akartam mindezt újra, ugyanúgy megélni, mint akkor. És, beszélgetni akartam magyarokkal, a népemmel, melytől olyan régen elszakadtam. Odakinn járt egy nóta, szüleimnek mindig könnybe lábadt a szemük, ha meghallották. Amikor a vonat kifutott a Keletiből, és a Ruggyanta melletti váltókon átzötykölődött, ez a nóta csendült fel bennem:

"Oly távol messze van hazám
csak még, még egyszer láthatnám
más táj, más föld, más ég, más nép
bárcsak otthon lehetnék.

Holdfényes májusok, muskátlis ablakok,
hozzátok száll minden álmom,
ott ahol él anyám, ott van az én hazám,
ott lennék boldog csupán"

Átmentem az étkezőkocsiba, hogy igyak egy kávét. Korán volt még, akkor nyitottak. Leültem a kockás abrosszal megterített apró asztalhoz, a plüss karszékbe. Jött a pincér, hajlongott és sajnálkozva közölte, hogy a kávéra várni kell néhány percet. Konyakot rendeltem addig, és kísérőnek szódát. Megpróbáltam kiverni fejemből apám, anyám könnyes szemét. Hohó! Én már amerikai vagyok! Világpolgár!!! Útlevelem, melyet zakóm belső zsebében hordok, minden országban érvényes, bankszámlámról bármelyik földrészen föl tudok venni pénzt. Magyarország számomra csak egy távoli /nem túl kellemes / élmény. Ne keverjük össze a munkát az érzelmekkel!
Megittam a kávét, ami késve, de megérkezett, kiolvastam a reggeli lapokat. Hosszan elidőztem az étkezőkocsi párnázott, kényelmes karszékében, szivaroztam, és a rohanó tájat bámultam. A vonat átsüvített állomásokon, elmaradt Vecsés /de a savanyú káposzta illata tovább utazott a fülkében/, Monor, Pilis, Albertirsa, Ceglédbercel. Az egy kaptafára készült jellegzetes állomásépületek sorra elfutottak a tisztelgő bakterral, a peronon várakozó utasokkal, új lombjukat lógató, portól szürke akácfákkal. Cegléden álltunk meg először, s míg a szerelvény várakozott, visszamentem a kupémba. Tíz-tizenöt percnyi várakozás után tovább indultunk. A nap bal kéz felől már jó magasan járt, érezhető volt melege. Lehúztam a redőnyt és hátra vetettem magam az ülésen. Egyedül ültem a fülkében, az első osztály szinte üres volt. Átvillant a fejemen, hogy ha beszélgetni akarok majd a fajtámmal, minden bizonnyal fel kell keressem a másodosztályt. -Később, -mondtam magamban, -later. Most először jó lesz szundítani, vagy ha nem tudok szundítani, akkor gondolkozni. Szerettem gondolkodni, ha egyedül voltam, sok nagy regényem alapötlete származott ilyen, és ehhez hasonló elmélkedések során. Behunytam a szememet, de szinte abban a pillanatban megéreztem, meddő kísérlet lesz megpróbálni elaludni. A gondolatok olyan vad erővel rohantak meg, hogy nem lehetett kitérni. Vitézül szembe mentem hát velük, s félúton találkoztunk.
Amit most elmondok azoknak a gondolat-töredékeknek összegzése, amelyek rámtörtek. Csetényi Barna meséjéről volt szó.

-János mondta 56 tavaszán egyszer keseregve, -mesélte Csetényi Barna, -hogy megpróbált kieszelni valami trükköt, hogy közelebb kerülhessen Kassai Karolinához, de kudarcot vallott vele. Mármint azt értette a közel kerülés alatt, -tette hozzá magyarázva a szavait, -hogy baráti közelségbe, -de hozzá sem kellett volna tennie, én akkor már régóta tisztában voltam vele, merre hány méter a Szemerédi Jánosnál.
-Kieszelte, -folytatta Csetényi Barna, -hogy felajánlja segítségét az orosz-tanulásban. Ő volt a legjobb oroszos az egész évfolyamon, vagy talán az egész egyetemen, Kassai Karolina pedig a leggyengébb, ha a kis Fodort nem számítjuk, de a kis Fodor letartóztatása után kétségkívül a leggyengébb. Az orosz nyelvet persze szívből utálta mindenki, még a bolsevista Szekeres is, amin nem lehetett csodálkozni, mert hiszen a grammatikája a szörnyen sok rendhagyó igeragozás miatt igen nehéz. De az orosz nagyon fontos volt, orosz tudás nélkül szó sem lehetett államvizsgáról. János írt hát egy levelet a Vadmacskának, ilyen levélkék széltében-hosszában járták a padsorokat előadások alatt, s ebben megírta, szívesen segítene az oroszban, ez neki nem fáradtság, átnézhetnék együtt az addig tanultakat és így tovább szépen sorjában.
Megkérdezhetné Kaposi úr, miért levelezett a János Karolinával, miért nem ment oda személyesen valamelyik szünetben, s adta elő személyesen az ötletét. Nos, magam sem tudom. Mindenesetre az én jó barátom eljárása cseppet sem volt szokatlan az egyetemen, mindenki levelezett, miért pont a János lett volna kivétel? Azt mondtam az előbb, nem tudom, miért nem ment oda hozzá, s miért nem beszélt vele. Ha nagyon akarom, tudom, illetve meg tudom magyarázni. A a robosztus külső habitus mögött Szemerédi eléggé mimóza lélek volt, ez talán az eddigiek során az ön számára is kiderült. Egyszóval, Jánosnál tele volt a gatya. Vadmacska, mint már említettem, soha nem volt egyedül, Molnár Zita és a többiek mindig körbe vették. Nos, hát, képzelje el a szitut, megy a János, megy, megy, mendegél, és egyszerre csak odaér a padhoz, ahol a társaság ül. Felnéz Vadmacska, nézi azzal a különös pillantással. A többiek már előre vihognak, van érzékük az ilyesmihez, tudják, mitől döglik a légy. János megáll Karolina előtt és belekezd mondandójába: "arra gondoltam Karolina, tanulhatnánk együtt"
De ez annyi, mintha azt mondaná: "szeretlek Karolina, veled akarok járni"
Vadmacska rémülten néz Jánosra. Ekkora tapintatlanságot! Hogy merészeli ennyi ember előtt, és különben is! Elfordul és lazaságot mímelve odaszól Molnár Zitának: mondd csak Zita, nem tudnád kölcsönadni délután a szöveggyűjteményed, én otthon felejtettem az enyémet. Szemerédi porba sújtottan téblábol még egy darabig, aztán megfordul és elmegy onnan, lelkében dúl a vihar: csak soha többé nem odamenni Kassai Karolina közelébe, csak soha többé nem odamenni!!!.
-Nem hiszem, hogy sokat tévedek, ha így írom le, mi történt volna, ha odamegy a János, -mondta Csetényi Barna. Jobb ötlet volt a levél, ebben igazat adok neki, mert hát így a legrosszabb, ami történhetett, az volt, hogy Vadmacska visszaír: "köszönöm, aranyos vagy, de egyedül is elboldogulok", kevésbé rossz, ha egyáltalán nem válaszol, a "talán" talán értelmezhető igennek is, és persze a legjobb, benne volt a pakliban, hogy azt válaszolja. "köszönöm, elfogadom"
Nos, azt hiszem, mondanom sem kell, magától is kitalálta volna azzal a csavaros amerikai eszével, Vadmacska nem válaszolt János levelére. Hogy megkapta-e? Nézze uram, ahhoz nem fér kétség, hogy megkapta. Ezek a levelek soha nem vesztek el. Becsületbeli ügy volt, hogy célba érjenek. Az ember ráírta a címzett nevét az összehajtogatott cetlire, elindította, és ettől kezdve kutyakötelessége volt mindenkinek, aki a feladó és a címzett között ült, hogy továbbítsa.
Eltelt egy nap, eltelt kettő, eltelt három. János egyre komorabb lett.
-Nyugi, még gondolkodik a dolgon, -mondtam neki csütörtökön, aztán pénteken is ezt mondtam, de hétfőn már nem mondtam semmit, felesleges volt. Én is tudtam, Karolina ha akart volna válaszolni, már válaszolt volna. Ne jöjjön most nekem azzal Kaposi úr, hogy egyértelmű a helyzet, ha egy lány egy ilyen levélre nem válaszol, az azt jelenti, hogy nem érdekli őt a fiú és kész. Igaz lenne abban az esetben, ha első kapcsolatfelvételről lett volna szó, igaz lett volna másoknál, de nem volt igaz az ő esetükben, az ő "múltjukkal", rejtélyes és romantikus, több mint egy éven keresztül tartó szemezésükkel nem volt összeegyeztethető.
-Mit tegyek Cseba? -fakadt ki kedden Szemerédi esztétika után a folyosón és én a legjobb meggyőződésem ellenére azt válaszoltam neki: "nyugi Szemi, bízd az időre a megoldást."
Tudom, nagy marhaságot mondtam, az idő soha nem old meg semmit, mi emberek vagyunk azok, akiknek saját sorsukat kézbe kell venniük. János még se tehetett mást, mint, hogy várt. Elmondtak már mindent egymásnak szerelmükről, bár sose mondták ki nyíltan. Kassai Karolina tisztában volt vele, hogy szereti őt Szemerédi János, mint ahogy Szemerédinek is tudnia kellett, Vadmacska nem azért néz át a fejek között a túloldalra, mert unatkozik. Jánosnak várni kellett Karolina döntésére, nehéz várakozás volt ez, mert nem tudhatta, lesz-e döntés egyáltalán.

Abonyban megálltunk, aztán Szolnokon újra. Itt leszálltam és megtöltöttem egy üres ásványvizes flakont a peronon lévő folyókából csapvízzel. Igazából nem volt szükségem vízre, csak azért szálltam le, hogy megmozgassam elgémberedett tagjaimat. A nap jócskán túljutott már a delelőn, amikor elhagytuk Törökszentmiklóst. Átmentem az étkezőkocsiba, zónapörköltet ettem s egy jó korsó kőbányaival leöblítettem. Ebéd után eszembe jutott, beszélnem kellene a magyarokkal, megígértem magamnak, hogy beszélek velük. Felkerestem az első-osztály mögött utazó másodosztályú kocsit, s elvegyültem a tömegben. Tömeget mondok, mert a hosszú fa-padokon összezsúfolódva ült magyar fajtám minden kor és nembéli képviselője, öregek és fiatalok, férfiak, és nők, gyerekek és aggastyánok. Távol-keleti vonathoz hasonlított az a szakasz, nyüzsgés, lárma, füst, bűz, mintha valahol Kelet-Indiában utaznék. Az ülések a vagon bal oldalán voltak elhelyezve, jobboldalon, az ablak mellett maradt egy-két lépés szélességű járófolyosó. Vállammal az ablakkeretnek dőltem, úgy tettem, mintha a tájat bámulnám, ám közben azon eszmélkedtem, hogyan is kezdjem az ismerkedést. Indíthatnék például olyképpen, mint Brutus a Julius Ceasarban: "rómaiak, hazámfiai, barátaim, figyeljetek rám!", -de nem biztos, hogy nem dobnának-e ki az ablakon azon nyomban. Mit tegyek hát? Jobb ötlet híján megszólítottam a keret túlsó oldalán velem szemben támaszkodó harcsabajszú egyént, "mondja bátyám, messze van még Debrecen?
Vasvilla szemeivel majdnem átdöfött: "bátyja magának a rossz-nyavalya!"
Megköszöntem a tájékoztatást és sietve odébb álltam, mielőtt még a bugylibicska előkerül. A másik kocsiban egy sok-szoknyás paraszt-asszonynál próbálkoztam, tőle azt kérdeztem: "hát nagysád hová utazik?"
Nem szólt semmit, elnézett mellettem rezzenéstelen tekintettel. Ha a liba a kosárban a két lába között gágogni nem kezd, azt hittem volna, hogy csak bábu, nem élő ember, marionett figura. A szárnyas hangjára azonban lustán megmozdult, előhúzott a feneke alól egy papírzacskót, és kukoricát szórt a liba elé. Másoknál se jártam több sikerrel. Volt, aki szóba állt velem, nem sok köszönet volt benne. Az emberek mogorvák, mosolytalanok, zárkózottak voltak, konok, ázsiai közönnyel fogadták közeledésemet.
-Ez hát az én szép magyar fajtám? -kérdeztem kicsit később már újra az első osztály puha, védett nyugalmában. -Ők a híres magyar gén hordozói, mely Magóg óta jelen van a Kárpát-medencében? Ó, Istenem, hová juttatja az embert a szabadság hiánya! Rákóczi Ferenc emlékiratai jutottak eszembe. A nagy kuruc fejedelem szerint a 150 éves török megszállás, majd az azt követő német uralom alatt az egykor uralkodó fajta elvesztette daliás tartását, tisztaságát, keménységét és felvette egy gyűlölt szolganép minden utálatos tulajdonságát: a szolgalelkűséget, a kicsinyességet, a restséget, sunyi lett és alattomos, egykori nagylelkűségét, nyitottságát, bátor kiállását felváltotta a rosszhiszeműség, a befelé fordulás, és a gyáva meghunyászkodás.
Debrecenben át kellett szállnom a Tiszalök felé közlekedő vicinálisra, alig volt tíz percem, hogy csomagjaimmal az 1-es vágánytól a 6-oshoz érjek. Lihegve, átizzadt ingben értem el a vonatot, a forgalmista már lengette a zöld tárcsát, amikor felkapaszkodtam. Szidtam és dicsértem a MÁV-ot, szidtam, hogy még egy pofa sört sem ihattam a restiben, és dicsértem: milyen slágfertig, milyen szervezett. A szerelvényen nem volt első osztály, el kellett vegyülnöm a néppel, szívesen tettem, bár abbéli viszketegségem, hogy társalogjak velük, már elmúlt. Egy napszámosnak látszó testes fiatalabb egyén ült a baloldalamon bekecsben, csizmában, a másikon pedig valami tanítóféle, szemüveges, nyeszlett.
Nem sokra rá, hogy elindultunk, feltűnt baloldalon a Keleti-főcsatorna keskeny szürke szalagja, rétek, nádasok szaladtak el az ablakom alatt. Láttam gólyát lustán körözni, és más vízimadarakat, amelyeknek nem tudtam a nevét. Közvetlenül a vonat mellett rohanva menekült visszafelé minden, távolabb megszelídült a tereptárgyak futása, és nagyon messze a horizont fölött már állni látszottak a távoli tornyok és a fák.
Én még mindig a Szemerédi Jánoson törtem a fejem, illetve a könyvemen. Túl sok energiát fektettem addigra már bele, semhogy feladjam. Megpróbáltam valami rendet vágni a kusza, ellentmondásoktól hemzsegő történetben, illetve a saját gondolataimban.
Csetényi Barna legutóbb tehát azt mondta, egyértelmű, hogy ők ketten tisztában voltak az egymás iránt érzett érzelmeikkel. /Máskor mást mondott, ahányszor csak beszéltük, annyiszor mondott mást!/ Már majdnem kezdtem azt hinni, hogy tényleg egyértelmű, de aztán tovább szőve magamban az eszmék pókhálóját, kilyukadtam oda, hogy egyáltalán nem az. Itt van először is Szemerédi oldalán a Házmester Kati, Kassai Karolina mellett pedig a kis Fodor. Vadmacskának, ha a Rózsák terére járt templomba, tudnia kellett a Kati és a János közti viszonyról, -ez a disciplina megfellebbezhetetlennek látszott, még ha közvetlen értesülésem nem is volt róla. Másrészt, -folytattam magamban a vas-logika szabályait alkalmazva, -másrészt pedig Szemerédi János Csetényi szerint meg volt győződve arról, hogy Karolina a kis Fodort szereti, és titkos arája hőzöngő és virtuskodó csoporttársának. Hol van itt az egyértelműség?!
-No, majd Vasváriban, Szókánál okosabb leszek, -vigasztaltam magamat. -Ha ez a pap tényleg olyan jó viszonyban volt a Kassai családdal, akkor sok olyan dolgot is tudhat Karolináról, amelyeket sem Eta néni, sem Csetényi Barna nem tudhatott. Elképzelhető, hogy Karolinának gyóntatópapja volt a Szóka Balázs. Meglátjuk, meglátjuk!
A templomot és vele szemben a parókiát nem volt nehéz megtalálnom. A plébános szívélyesen fogadott. Elmondtam neki a mesémet, onnantól, hogy "Amerikából jöttem, mesterségem címere R.I. /regény író/, odáig, hogy Szóka Balázst, keresem, akiről úgy hírlik itt, Vasváriban folytatta hivatásának gyakorlását.
-Nem tudok róla, -mondta, -én csak tíz éve vagyok itt, s amiről maga mesél, az régebbi dolog. De, várjon csak, hozom a nagykönyvet.
Hozta, és mellé piros bort kancsóban, kenyeret, fehér szalonnát. Sokáig keresgélt, aztán hosszú ujjával belebökött a könyv közepébe: itt van ni, Szóka Balázs. 71-ben helyezték át Somogyba. Nézze csak meg maga is, én nem tudom kibetűzni, sajnos erősen romlik a szemem. Mi ez a falu itten?
Megnéztem a könyvet. Elmosódott írással állt benne a falu neve, a tinta elkenődött az agyonhasznált papíron valahogy ilyesformán állt: S o m o g y ..ő...ő.
-Somogyszöllös lenne? kérdeztem a papot. -Van ilyen nevű község?
-Hogy most van-e azt nem tudom, -ingatta a fejét, -de, hogy 71-ben, amikor a bejegyzést készítették volt, az biztos.
Fürge léptekkel beszaladt és kihozott egy Magyarország-térképet az asztalhoz, a lugas alá, ahol ültünk. Félretolta a poharakat, tányérokat, szétterítette a térképet.
-Új kiadás, -mondta, -nemrég vettem, a régi már nagyon el volt rongyolódva, el kellett dobnom.
Keresgélt egy darabig, aztán bizonytalan mozdulattal Somogyország egy pontjára mutatott.
-Nincs rajta. Sejtettem. Sok kis falu szűnt meg az elmúlt években. Azt hiszem itt kellett lennie, ebben a négyszögben. Látja? Somogyvár, Somogyfajsz, Somogysárd és Juta között. A legjobb lesz, ha tényleg meg akarja találni Szóka Balázst, ha elmegy Somogyvárra. Ott majd, Isten segedelmével talán többet mondanak magának.

Késő délután volt már, hosszúra nyúltak az árnyékok, mire megittuk a borocskát, elfogyasztottuk a szalonnát és a kenyeret. Sok mindenről esett szó közben, alaposan kifaggatott az amerikai életről én meg őt az itthoniról, gyanítom, egyikőnk sem lett okosabb a másik meséjétől. Nekem annyira idegen volt minden, amiről beszélt. Egy jó részét egyszerűen nem is értettem. Mari néninek a felvégen még az ősszel bevonult a fia katonának, nincs, aki megművelje a háztájit. Az agronómus megműveltetné a gépes brigáddal, de nem teszi, mert a fiának ugyanaz a lány tetszik, akinek a katona-gyerek csapta civilben a szelet. A szerelmi rivalizálás miatt kell majd éheznie Mari néni állatainak. Illetve, nem kell éhezniük, Mari néni vásárol majd a boltban tápot, ha elfogy a tavalyi szemes takarmány. A táp persze nem olyan jó, mint a kukorica, meg az árpa, de a föld az bevetetlen maradt és az nagy baj, hogy úgy maradt.
A harangszó mentett meg a további fejleményektől. A plébános úr, kapta magát és átszaladt misét mondani. Mire visszajött besötétedett, de én még mindig moccanatlanul ültem az asztalnál a kiürült kancsóval-
-Maradjon most mán iccakára, -javasolta fesztelen könnyedséggel. -Itt nálam elalhat. Úgyis csak reggel lesz vonata.
Bementünk a konyhába, megvacsoráztunk. Az előző napi pincepörköltöt melegítette meg a sparhelton. Került mellé pikánsan savanyított házi csalamádé. Éjfélig megittunk még egy kancsó piros bort, ő pipázott, én szivaroztam. A "tiszta" szobában vetett ágyat számomra, libatollal kövérre tömött dunyhát kaptam takarónak, egész éjjel izzadtam alatta.
Hajnalban kutyaugatásra, kakas-kukorékolásra ébredtem. A fejem zúgott, szállt körülöttem a világ. Menni akartam minden áron, minél előbb. Lavórban mosdottam az udvaron, elpállott testemet felfrissítette a hátamra, oldalamra lötykölt, jéghideg kútvíz. Kávé, vajas-zsemle a megviselt gyomornak, rövid búcsú. Tenyerébe csaptam a papnak, aki így bocsátott utamra:

-Isten legyen Önnel, Isten segítse!

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-11-28 19:19:09

Ja, az emberek bizalmatlanok, ha azt érzik, hogy a másik "idegen". Az amerikai író most már benne van a sűrűjében, nem szabadul addig, amíg végére nem jár a dolognak.
Köszönöm kedves Rozália, hogy olvasod, és megírod az észrevételeidet!

Üdvözlettel: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2007-11-28 18:11:44

Sikerült elénk varázsolnod a vonatozás hangulatát, kár , hogy az utasok olyan zárkózottak voltak, és nem akartak beszédbe elegyedni. A jószívű pappal való találkozás is jó lett. Egyszóval, az egész folytatás tetszik.
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-11-28 14:10:16

Köszönöm Colhicum! Örülök, hogy tetszett ez a rész is!
Üdvözlettel: én

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 4. címmel

Hayal bejegyzést írt a(z) A szerelem hét napja című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A veréb és a varjú címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Szerethető... című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Fekete lombok alatt című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Titkos út című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Október című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Majmok hajója című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)