HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-12-05

Havasi gyopár 42.

13.


Tarzan majma, a jó öreg Kercsak viselhetett ekkora vállakat, ilyen görcsös, szörnyű karokat, mint a Szóka Balázs. Ültünk a falatnyi nyitott verandán a téli-konyha bejárata előtt, a pap atlétatrikóban én meg egy elnyűtt, viseltes katona-zubbonyban, amit tőle kaptam. Beszélgettünk erről-arról, a világ dolgairól. Néztem közben az embert, bámultam rá, mint bornyú az újkapura. Újnyi vastag erek dagadoztak a vállán, fatörzsnyi bicepszén, és az alsókarján. Ha megmozdult, a hajókötél vastagságú izmok elkezdtek táncolni a barnára sült, feszes bőr alatt. Fejét oroszlánsörényhez hasonlító hófehér hajkorona vette körbe, szakálla is hófehér volt. Leginkább a szeme döbbentett meg: izzó fekete szempár tekintett rám barázdált, ám mégis fiatalosnak ható arcából. Bámulatos volt külső megjelenése, mozgása, minden fantáziaképen túltett. Megragadta a tolószék karfáját, kinyomta magát ülőtartásba, lendült, egy kézzel elkapta a palatetőt tartó vasoszlopot, felhúzódzkodott. A traverzen függeszkedve ellibegett az ajtóig, egy fél-bukfenc szerű mozdulttal lenyúlt a kilincsért, kinyitotta az ajtót, lehuppant a küszöbre, és a kezein haladva sebesen tovaügetett. Kisvártatva visszatért, fogai között hozott egy könyvet, és ugyanolyan módon, ahogy az előbb elmondtam, visszatért a székébe.
-Ez az a könyv, -nevetett rám, -erről beszéltem az előbb. A Selyem útja. Figyelemre méltó alkotás. Nézze csak, mikor adták ki?
Átvettem a bordó borítóval ellátott könyvet, és szemügyre vettem. Felül, az arannyal berakott motívumok közepén szintén arany betűkkel ez állt: A MAGYAR FÖLDRAJZI TÁRSASÁG KÖNYVTÁRA. Középen stilizált földgömb a kontinensekkel, alatta a szerző neve és a könyv címe: SVEN HEDIN A SELYEM ÚTJA. Felütöttem az első oldalnál és csodálkozva, hangosan olvastam az adatokat: 1897. Szerkeszti: Cholnoky Jenő. Kiadja: Franklin Társulat. Fordította: vitéz Mezey Dénes.
Cholnoky neve ismerősen csengett, a kinti, idősebb magyarok közül többen is emlékeztek a nagynevű földrajztudósra, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjára, az Alföld és a Balaton vidékének kutatójára. Nem hittem volna, hogy ezen az eldugott helyen Cholnoky kötetbe botlom. A paptól azt is megtudtam, hogy ő volt az, aki a világon először írta le a futóhomok mozgásának törvényszerűségeit. Szóka elmondta, hogy kezdetben kétkedéssel fogadták a tudós munkáját /mit tudhat egy magyar a futóhomokról!/ -de aztán elméleteit az egész tudományos világ elfogadta.
A selyem útjáról beszélgettünk, s ennek kapcsán arról, mennyi mindent jelentettek a nagy felfedezőutak az emberi lélek fejlődésében. Szóka Balázst az egész, bonyolult kérdéskörnek csak ez az egyetlen vetülete érdekelte: hogyan kerültek közelebb egymáshoz a világ népei, -és hogyan kerültek közelebb az emberek Istenhez. Napok óta beszélgettünk, attól kezdve, hogy felgyógyultam és az eső elállt. Ültünk a napsütötte teraszon és nyakig merültünk a témába. Ismertem már az út főbb állomásait, a pap elbeszélése alapján magam elé tudtam képzelni a vad afgán hegyeket, Hindusztán lélegzetelállítóan szép, karcsú mecseteit, a Gangesz termékeny síkságát. Légtornász vendéglátóm még kétszer fordult, még két könyvet hozott ki, és rakott le elibém a kis asztalra, Baktay Ernőtől a Hindusztán-t és Ligeti Lajostól az Afgán földön-t. Mindkettő a már említett Társaság könyvtárának könyve volt. Érdeklődve lapoztam bele ezekbe a nagyon régi könyvekbe, közben Szókából dőlt a szó. Egy nagy átfogó mű megalkotásán dolgozott, a több kötetes enciklopédia a felfedezőutakról szólt volna, az előbb kifejtett aspektusban. Napok óta ezzel foglalkoztunk, lassan kezdtem megismerni a kutatómunka fontosabb állomásait, és a koncepció irányvonalát.
Egy-egy óvatlan pillanatban megpróbáltam a beszélgetést a Kassai családra terelni, ilyenkor hajlandónak mutatkozott pár percre kizökkenteni magát elmélkedései menetéből, és, szárazon, szűkszavúan válaszolt néhány kérdésemre. Semmi újat nem tudtam meg tőle, semmi olyat, amire eddig már ne derült volna fény. Ha erősebbnek éreztem volna magam, és nem jártam volna be Dante poklát a somogyi dombok között, lehet, hogy kereket oldok. Szóka mesélt a titokzatos Keletről, és én elbűvölve hallgattam. A nap odatűzött a teraszra, sugarai jólesően simogatták fáradt testemet. Szóka Balázs mondta a magáét, s én zsigereimben éreztem, hogy ennek az embernek célja van velem.

-Közel kerülni Istenhez! Igen, ez az, -jelentette ki, és öklével verte az asztalt. -Az Ember utazásainak ez a végső értelme.
Szeme izzott, izmai dagadoztak. Megpróbáltam volna vitatkozni vele, már csak a vita kedvéért is, testi fáradtságom és lelki restségem azonban megakadályozott abban, hogy a számat szóra nyissam. A nap odatűzött, elernyedve ültem egy nádfonatú karszékben.
Várt néhány pillanatig, éberen figyelt, aztán folytatta, ahol abbahagyta. Az afgán hegyekben jártunk éppen, a hegyek oldalában sziklák között, szakadék szélén kanyargó vándorútról regélt, ami a távoli, titokzatos Kelet felé vezet.

Egyszerűen éltünk a kicsi tanyán. Hajnalban, mielőtt mi magunk megreggeliztünk volna, megetettük az állatokat, a két kecskét, a tehenet, a malacokat, és a csirkéket. Szóka Balázs mozgása, találékonysága, hogyan legyen úrrá lábai bénaságán, újra és újra elképesztett. Tolószékével a kamrához kocsizott, kinyitotta az ajtót, begördült. Darát mert egy vödörbe, a vödröt a kocsi oldalára akasztotta. Volt egy vaskampó a szék oldalán, arra tette rá a táppal teli vedret. Elkerekezett az istállóig /én mögötte mentem, hogy lássam, hogyan csinálja/, kiporciózta a vályúba a darát, előbb a tehénnek, aztán a két kecskének. Kifele jövet észrevette, hogy a kerítés fölé hajló eperfa egyik ágát letörte éjjel a szél. A törött ág a háncson függött, behajlott az ólba, eltorlaszolta a bejáratot. A székből nem tudta elérni a léckerítés tetején fekvő ág tövét, fellendült hát a kerítésre, produkált ott egy lélegzet-elállító egykezes kézenállást, a másik kezével letörte az útban lévő ágat, félre dobta, majd, mintha mi sem történt volna, visszaereszkedett és belehuppant újra a tolószékbe.
-Bravó, -kiáltottam fel, és önkéntelenül megtapsoltam. Cirkuszi artistáktól lát ilyesmit az ember, nem egy hajlott korú félig béna paptól. Szóka Balázs azonban nem egy hajlott korú félig béna pap volt, Szóka Balázs Szóka Balázs volt, egyedi és utánozhatatlan, lobogó szelleme, legyűrhetetlen akaratereje tökéletes fensőbbséget gyakorolt félig béna teste fölött. Magától mesélte el lebénulásának történetét, én nem mertem rákérdezni. Autóval ment valahova Somogysárdról és az egyik hajtű-kanyarban frontálisan ütközött egy sávját elhagyó, átsodródó teherautóval. A Skoda orra felgyűrődött, mintha papírból lett volna, a motor bezuhant az utastérbe és szilánkosra zúzta mindkét lábát. Az ütközésnél a pap gerince is megsérült, s ez causalitás oka lett végül is az alsó végtag mozgásképtelenségének. Felgyógyulása után abba kellett hagynia hivatásának gyakorlását, /-tolószékkel, vagy kézen állva mégsem mehettem fel a szószékre, -mondta és nagyot nevetett rajta/ s kiköltözött ide a szőlősi tanyára. Az életmódváltás nem rázta meg, napi sok órát gyakorolva tökéletesítette fiatalkorában megszerzett szertorna tudását és belevetette magát a kutatómunkába. Imádkozás, munka, testgyakorlás és a szellem csiszolása Kelet felfedező útjain, olyan gazdag program, "melyet óhajthat a kegyes", -hogy a Hamletet idézzem.
Hetente egyszer jött egy asszony, hozta Somogysárdról a postát, az újságokat és a megrendelt könyveket, kitakarította a házat és elvégezte a nagymosást. Az asszonnyal beszélgetni is lehetett, tanítónő volt, míg nyugdíjba nem ment, nagy tudású, széles látókörű társalkodó partnert ismeretem meg benne. Szeretett munka közben énekelni. Gyönyörű hangjával elbűvölt mindkettőnket, ha rázendített abbahagytuk a beszélgetést és csak rá figyeltünk. Kéthetente egy ember is előkerült, biciklivel jött át a szomszéd tanyából, fát vágott az udvaron, megkapálta a kertet, és a falatnyi kukorica földet a ház mögött. István /Istvánnak hívták a szomszédot/ szófukar ember volt, ivott egy pohár bort az asztalunknál, miután a munkát befejezte, dörmögött közben néhány szót az időjárásról, felkapott a biciklijére és ment a dolgára.
Hát nagyjából így éltünk a nyeregtetős somogyi parasztházban, melyet körbevettek a dombok és az erdők.

Teltek a hetek, belefutottunk a júniusba. Testi erőm, hála a sok pihenésnek, a rendszeres életnek és a bőséges táplálkozásnak, kezdett visszatérni, egyre többet tudtam segíteni a papnak, bár ő erre egyáltalán nem tartott igényt, és nem is volt rászorulva. Egyszer, ebéd után, kedvenc sziesztázó-helyünkön, a pitvarból kialakított üvegezett veranda előtt ücsörögtünk könnyű piros lőre mellett, -mégis csak szóba került Kassai Karolina. Ő hozta szóba, nem én. Germanus Gyula, az orientalista magyar tudós utazásairól beszélgettünk éppen, kutatásairól, ami hivatott volt rámutatni az iszlám vallás és a kereszténység találkozási pontjaira és bizonyítani, hogy: "egy az Isten". Átnézett rám a pohara fölött, és kuncogva mondta:
-Tudja, hogy mit vett a fejébe Kassai Karolina 13 évesen?
-Mit, -kérdeztem vissza, boldogan kapva bele a szóba, hogy végre Kassai Karolinánál tartunk. Ő pillanatnyilag jobban érdekelt, mint Germanus Gyula, és az orientalizmus.
-Nem kevesebbet, mint hogy iszlám-kutató akar lenni. Találkozni akart Germanussal. Levelet írt neki.
-Sikerült? Találkoztak?
-Nem tudom. Szerintem nem. De a kislány attól a naptól kezdve úgy viselkedett, mint egy mániákus. Felkutatta az összes témába vágó könyvet és reggeltől estig ezeket bújta. Az apja egy ideig tűrte a furcsa szeszélyt, aztán, amikor Karolina gyors egymásutánban kémiából, fizikából és matematikából is beszekundázott, megelégelte a dolgot, lehordta a könyveket a pincébe, és magához vette a pincekulcsot. Karolina hazajött az iskolából, kereste a könyveit, majd, hogy nem találta, felmászott a körtefára, s ott maradt egész délután. Besötétedett, de a kislány még mindig a fán ült. Aznap arra volt dolgom, fiatal diakónus voltam még abban az időben, szerettem a családot, szerettem emberek között lenni, beugrottam hát egy kis csevelyre. Beszélgettünk mindenféléről, érdeklődtem, merre jár Karolina, hogy nem látom?
-Kinn ül a körtefán, -mondta az apja, -megsértődött. -Ha tudja, imádkozza le onnan páterka, míg el nem verem a fenekét!
Kimentem hozzá, megpróbáltam a lelkére beszélni.
-Mi bajod van, elárulnád végre, -ripakodtam rá türelmemet vesztve, mert egyetlen kérdésemre sem válaszolt.
-Semmi, -kiabálta vissza. -Csak a tököm tele van ezzel az egész rohadt világgal!
-Meddig akarsz itt maradni? -kérdeztem tőle. -Jön a hideg éjszaka, megfázol!
-Nem érdekel! Addig maradok ezen a... akármilyen...fán, amíg vissza nem kapom a könyveimet!
Végül Kassai papának kellett kimennie, és megígérni, felhozza a könyveket. -Hát ilyen kislány volt a Kassai Karolina!

Kortyintott a borból, keze fejével megtörölte a száját. Hamiskás tekintettel méregetett az asztal fölött.
-Maga Kassai Karolináról akar hallani, nem? Azért jött ide. Én meg etetem mindenfélével, Afganisztánnal, Germanussal és a selyem útjával. Hát, mit is mondjak még erről a lányról?
Gondolkodott egy darabig, állát tenyerébe támasztotta, ahogy felkönyökölt az asztalra, én meg hagytam, nem szóltam közbe. Éreztem sínen vagyunk, zakatol a vonat.

-Nyakigláb, vézna kis teremtésnek ismertem meg12-13 éves korában, jóval fiatalabbnak nézett ki a koránál, egy aranyos, bűbájos kis fruska volt, -folytatta a pap. -Minden érdekelte, mindenhez hozzászólt. Mélyen vallásos volt, ha szabad magam így kifejeznem, nagyon erős lábakon állt a hite, bár a kételkedés ördöge, mint mindannyiunkat, néha őt is megkísértette. Ellentmondásos volt az egész kis lénye, megfért benne egyszerre a szelíd alázat és a kamaszos vadság. Nem egyszer megtörtént, hogy átszellemült arccal jött ki a templomból a mise után, aztán a következő percben éktelen káromkodásba fogott, mert valaki a társaságból, a "bandájából" felbosszantotta. 16 évesen kezdett nőiesé válni, legalább is nekem azon a tavaszon tűnt fel először, hogy nagylány lett a kislányból, amikor 16 lett. Váratlan felfedezés volt. A déli nagymisén történt. Május első, vagy második vasárnapját írtuk, hétágra sütött a nap. Az emberek otthon hagyták a felöltőt, kiskabátban jöttek a templomba, a nők kosztűmben voltak, pulóverben, a lányok blúzban. A Kassai család a szokott helyen ült, jobboldalt a második padban. Amikor a ministránsok mögött kivonultam az oltár elé, és megpillantottam Karolinát csaknem hanyatt estem. Elsőre azt hittem a bátyja csípett fel egy jó kis nőcit, az ül mellette, de, ahogy jobban megnéztem, láttam, a Kassai lány az. Testhezálló fekete garbó volt rajta, jól kiadta karcsú alakját, keskeny csípőjét, széles vállát, s a többit, ami hozzátartozik ahhoz, hogy egy nőt, nőiesnek lásson az ember. Mise után megvárt kint a Jézus szobor előtt, és közölte, sürgős megbeszélni valója van velem. Átkísért a plébániára, leültünk a dolgozószobámban.
-Gyónni akarsz? -kérdeztem tőle. Feltételeztem, hogy gyónni akar, mert az aznapi misén, a szokásától eltérően nem járult az Úr asztalához.
-Nem, atya, csak beszélgetni, -mondta. -Van egy problémám.
-Csak egy?
Viccelődtem vele, ő azonban komolyan vette.
-Igen csak egy, de az nagyon komoly!
-Mondjad akkor, hallgatlak, -bíztattam.
Na, erre elkezdte a jól ismert, sokszor kitárgyalt történetet, hogy ő miért is olyan, amilyen, miért nevezi őt mindenki Vadmacskának, meg, hogy ő megpróbálta szeretni az embereket, de az emberek bénák, egyáltalán nem szeretetre méltóak, s neki egyáltalán nincs kedve és türelme az emberekhez, és így tovább.
-Imádkozz többet, -javasoltam neki, -Isten segít majd, hogy megváltozz.
-Nem segít! -kiáltotta türelmetlenül. -Hiszen éppen ez a baj, ezért vagyok itt. Nem gyónni akarok most, hanem megtudni, mit rontok el, ha imádkozom. Szeretném, ha Isten szóba állna velem, olyan szépen kérem Őt, de a füle botját se mozgatja! Kértem, segítsen minket abban, hogy apu kapjon végre valami neki való tanári állást, ne kelljen hajnaltól estig az utcát sepernie, -nem segített. Kértem, gyógyuljon meg a szomszéd kislány, aki leukémiás lett, nem gyógyult meg, meghalt. Kértem, a bátyámat vegyék fel az egyetemre, nem vették fel. Kértem, adjon valami jelet, hogy ne érezzem úgy nap, mint nap, mintha a falnak beszélnék, nem adott jelet. Mennél jobban kérem, annál jobban hallgat! Tudod e atya, milyen rossz az, ha kérdezel valakit és az illető nem válaszol? Ez a világon a legrosszabb, ennél rosszabbat el se tudok képzelni. Hallgat, és te nem tudod, mi az oka hallgatásának, az-e, hogy egyetért, és igent mond a kérésedre, vagy hogy elutasít, és nemet mond, vagy esetleg az, hogy el se jutott hozzá a kérésed! Egyszer még levelet is írtam neki, titokban odatettem a Jézus szobor talapzata alá, persze arra se kaptam választ.
Elsiklottam a "füle botja" kitétel mellett és azt tanácsoltam, próbáljon úgy imádkozni, hogy ima előtt üresítse ki a lelkét, és ima közben egyedül csak Istenre gondoljon.
Biztosított arról, hogy mindig úgy imádkozik.
Nem tudtam neki semmi okosat mondani, hát mondtam, amit hivatalból mondanom kellett, s aminek az volt a veleje, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, Isten mindig tudja, mit, miért csinál, s amit csinál az a végső elszámolásban a javunkra válik.
Magam sem voltam teljesen meggyőződve arról, jól érvelek-e, említettem magának a kétely mindenkit utolér időnként, ez alól mi papok sem vagyunk kivételek, mi is emberek vagyunk.
-A szomszéd kislány bizonyára a mennyországba került, -mondtam neki vigasztaló szavakkal, - Istennek bizonyára szüksége volt még egy angyalkára, meg azt is mondtam, hogy édesapja és a testvére sorsa bizonyára jobbra fordul majd, ha Isten jónak látja, hogy a keresztet levegye a vállukról, és hogy bizonyára küld jelet is majd egyszer, ha eljön az ideje.

Hallgatott csak szép, fényes szemei beszéltek, azt kérdezték minden szónál ékesebben: mondd, Balázs atya, van Isten? Vagy csak azért mondjátok, hogy van, hogy ne féljünk a haláltól?

-Imádkozz sokat, -intettem újra, -Isten megsegít megládd, elküldi majd a jelet, amire vársz!

Ekkor váratlanul témát váltott. Olyan hirtelenül történt, ahogy tavaszi zápor után kisüt a nap. A kérdés, amit feltett, egy pillanatra engem is megzavart. Én addig a napig kislányként kezeltem őt, de a fekete, testhezálló garbóban már egy felnőtt nő ült velem szemben az asztal túloldalán.

-Atya, mi a paráznaság?

Atya, mi a paráznaság, -igen, ezt szögezte a mellemnek Karolina 1952 májusának első, vagy második vasárnapján fél kettőkor a Csermely utcai templom plébániáján. Fel volt adva a lecke. Én, mint pap, és mint férfi, persze tudtam, mi a paráznaság, de azt, amit én tudtam, mégsem mondhattam meg neki.

-Paráznaság az, -mondtam végül nagy levegőt véve, -ha egy férfi és egy nő úgy lesznek egymásé, hogy előtte nem részesültek a házasság szentségében. Nagykislány vagy, ezt te is tudod.
-Tudom, -válaszolt vállat vonva. -Ez a része tiszta. De én nem erre vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy ha például elmegyek gyónni, meg kell-e vallanom, hogy egy fiú rám nézett és én visszanéztem?
-Dehogy kell, -ráztam meg a fejem nevetve. -A szemezés nem paráznaság.
-És, ha megfogja a kezem?
-Az sem az.
-És ha megcsókol?
-Azt mondod, ha megcsókol? Szerintem azt sem kell meggyónnod. A csókolózás még nem paráznaság.
-És az se paráznaság, ha visszacsókolom?
-Természetesen az se.
-És, atya, hogy is kérdezzem. Ha simogat csókolózás közben? Tudod mire gondolok?
Itt volt az ideje, hogy észre vegyem, miféle csapda felé sétálok. -Ó, te kis boszorkány, alaposan csőbe húztál, -kiáltottam fel magamban, hangosan azonban csak annyit mondtam:
-Az attól függ, hol simogat. Ha illedelmes helyen simogat, akkor a simogatás nem paráznaság, ha illetlen helyen, akkor pedig paráznaság, -ilyen egyszerű.

Karolina nevetni kezdett, rázkódott a válla.
-No atya, te megbuknál ebből a kérdésből a papi vizsgán!

Megbuknék? Hirtelen méregbe gurultam. Azt mondja nekem, Szóka Balázsnak, felszentelt papnak a 16 éves Karolina, hogy megbuknék a papi vizsgán?! Miket beszél ez a kis csitri!

-Menj most már szépen haza, -szóltam rá, alig palástolva haragomat. -Vár a mamád, segíteni kell otthon a terítésben.

-Nem megyek még, -mondta és nevetett, nevetett. -Mert szeretném számodra megvilágítani ezt a kérdést atya. Hogy ha majd a gyóntatószékben ülsz, tudd magad mihez tartani. A paráznaság igenis ott kezdődik, hogy egy fiú ránéz egy lányra és a lány visszanéz rá. A szemek találkozása elindítja a test reakcióit, tudod atya miről beszélek. Most nem akarom elmondani, mit mondanak a fiúk az iskolában, olyan rázós, mi történik ilyenkor velük. És,... és elárulom, nálunk nőknél is valami nagyon hasonló módon megy végbe. Elég egy véletlen érintés, például a kezek véletlen találkozása és megtörténik. A folytatás, a csókolózás, a simogatások, miegyebek csak fokozzák ezt, és ez bőven, de bőven elég, hogy paráznaságnak nevezzük!

A macska dorombolva simult a lábamhoz, lent, az udvaron valami mezei állatot vett észre a kutya, azt ugatta, rázta, rángatta a láncot, körbe tekerte magát az eperfa vastag törzsén. Szieszta idő volt, mondom, a teraszon ültünk az üvegezett veranda előtt, tulipán és büdöske nyílott oldalt a virágágyásban, az ablak alatt. Ezen a napon beszélt először Szóka Balázs hosszabban Kassai Karolináról. Beszélt, beszélt és én hallgattam. S ahogy hallgattam, nagyon különös érzés kerített hatalmába. Múlt, jelen és jövendő összekeveredett. Azt képzeltem magamban, hogy a régmúlt időben egyszer már lejátszódott történet még csak ezután fog lejátszódni, és tőlem függ, meg a Szóka Balázstól, mi lesz a sorsa Kassai Karolinának és Szemerédi Jánosnak. Azt hittem, hogy ami már elmúlt egyszer, ami megtörtént, tovatűnt az idők tengerén, az még csak most lészen eljövendő.
Tudathasadásos állapot volt, nem kétséges. Somogyország elátkozott dombjai között más dimenzióban éltem, mint a korábbi életemben, betegségem, gyengeségem és a szokatlan körülmények okozhatták ezt az állapotot. A pap Kassai Karolináról beszélt.

Éberen figyeltem, tudtam, minden szó fontos, minden szó sorsdöntő!

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-12-06 15:16:43

Kedves Rozália! Köszönöm, hogy elolvasrad ezt a részt is. Ha csak két ember olvassa, két embernek tetszik, azt mondom, már megérte.
Szeretettel üdvözöllek. én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2007-12-06 09:55:39

Kedves Bödön!
Fantasztikus, ahogyan a pap él és gondolkozik, túlteszi magát a testi problémáján. A 16 éves Karolinával a párbeszéd nagyon jó, élvezetesen írod le.
Szeretettel: Rozália
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-12-06 08:16:10

Karolina egyszerre gyenge és erős. Gyengeségében, esendőségében van az ereje. Kifelé egy kis vadóc, de akik jobban ismerik, tudják róla, nagyon komolyan veszi magát, és az életet. Vívódásai, bizonytalansága lényének kettősségéből fakad. Nem tudom mi lesz a sorsa, számomra sem világos még, boldogog leher-e azzal a fiúval, akit szeret. /Ha szereti egyáltalán?!/ A történet önmagát írja, meg fog történni az, ami a múltban már megtörtént és, ami a jövő számára ma még titok.
Na, hülyeségeket írok megint, ahogy szoktam. .....Szóval még nem tudom. Jön a nagy, sorsfordító, történelmet formáló esemény: a forradalom. Szemerédi János az egyik oldalon áll, Kassai Karolina pedig a másikon. Egyetlen tank egyetlen ágyúlövése halomra dönthet minden elméletet.
Szia, köszönöm, hogy olvasod! -én

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)