Hideg szél süvített végig a városon. Elvira elgémberedett ujjakkal vette elő a kulcsot, majd kinyitotta kicsiny lakásuk ajtaját. Első útja a gázkonvektorhoz vezetett, hogy meleget csináljon, mire fia hazaérkezik. Kabátját levetette, a tejet és a felvágottat berakta a hűtőszekrénybe, és máris megszólalt a csengő. Zolika fagytól piros arccal lépett be az ajtón. Ahogy egy kisdiákhoz illik, táskáját azonnal bevágta a sarokba. Elvira már vagy ezerszer figyelmeztette emiatt, de most úgy döntött, nem teszi szóvá. A gyerek a konyhaasztalra nézett:
- Van valami uzsonna?
Elvira mint mindig, ma is gondolt örökké éhes csemetéjére, és bármennyire is drágának találta, mégiscsak betért a péküzletbe, hogy fiának túrós táskát vegyen.
- Van, de előbb moss kezet!- hangzott a válasz.
Zolika kelletlenül indult a fürdőszoba felé, ahonnét hamarosan vízzubogás hallatszott. Az anya a biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy valóban megtörtént-e a dolog, mert a kisfiú nem egyszer csak álcából folyatta a vizet, ugyanis ki nem állhatta, ha mosakodnia kellett. Hamarosan boldog csámcsogása hallatszott.
- Mi történt az iskolában?- tette fel az anya a klasszikus kérdést.
A fiú a megszokott módon reagált:
- Semmi.
- Feleltél?- folytatta Elvira a faggatózást.
- Nem.
Ez a párbeszéd mindennap elhangzott anya és a fia között, többnyire hasonló módon. Az asszony sejtette, hogy így nem tudja fiát szólásra bírni, de jobb ötlet nem jutott eszébe.
- Hát a hittanon volt valami?
A gyerek gondolkodott egy darabig. Most mesélje el anyjának, hogy Balázzsal papírgalacsinokat csináltak, és azzal próbálták eltalálni a plébános elálló fülét, amikor hátat fordított nekik? Az a szerencse, hogy a pap nem vette észre, pedig az egyik erőteljesebb találatnál a füléhez kapott. Ha ezt most elmondaná, anyja minden bizonnyal jól megszidná, és megígértetné vele, hogy ezután jól fog viselkedni, amit pedig nem tudna betartani.
- Á, ott sem történt semmi különös.
Elvira nem elégedett meg ennyivel. Mindenáron szeretett volna jobban részt venni gyermeke életében, többet megtudni az iskolai tevékenységeiről. Ezért megkérdezte:
- Miről beszélt ma a pap bácsi?
Zolika megvakarta a feje búbját:
- Azt hiszem, a...a világ teremtéséről.
Végre egy olyan téma, ami Elvira szívéhez közel állt. Jóleső mosollyal folytatta a kikérdezést:
- Na és ki teremtette a világot?
A gyerek megvonta a vállát.
- Biztos vagyok benne, hogy tudod- jegyezte meg az anyja.
- De nem tudom!
A kisfiú bekapta az utolsó falatot. Morzsákat keresett az asztalon, minden erejével erre koncentrált.
- Dehogynem tudod. Már mi is beszélgettünk erről.
Zolika megadta magát, úgy válaszolt, mint aki minél hamarabb túl akar lenni ezen a kellemetlen ceremónián.
- Hát az Ur, na.
Így mondta, rövid "u"-val, ahogyan a szó eleji hosszú magánhangzókat ejteni szokta.