Üres volt. És magányos. Csak állt és nézte a sok gyertyát, mécsest, nézte a kis lángokat, melyek az ég felé nyújtóztak. Sötét volt, és hideg. Szerette őt... És most nincs többé. Utána akart menni, futni, rohanni a halálba... Ez volt minden vágya.
Meglátott egy hollót. Elkezdett mormolni egy imát. Beszélni akart vele. Vele, a Végzettel. Ő is ott akart feküdni a sötét, nyirkos sírban. Körülnézett. Nem bírta a látványt, lehunyta a szemét. Szinte látta a halott lelkeket, hallotta a rémült sikoltásokat. Túlvilági volt minden hang, nem tudta honnan jön, de égig hatolt. Nem félt. Nem reagált már semmire. Behunyt szemmel gondolt rá. Valóság és álom határán járt. Nem tudta álmodik-e, de már nem is érdekelte. Magával ragadta a hangulat, a vágy, hogy lássa a Halált.
A fohász utolsó szavánál elcsuklott hangja. Érezte, hogy feje érinti, a hideg, nedves füvet. Mintha azt érezte volna, hogy egy kéz érinti a vállát. Egy csontos kéz. Már nagyon hideg volt, fázott. Nem érzett semmit, csak keze remegését. Hirtelen előtűnt egy alak a semmiből. Látta őt tisztán. Látta? Nem, nem látta. Pusztán érezte a jelenlétét, érezte az árnyékát, a leheletét, a hörgését. És akkor rádöbbent: Ő az! A Halál meghallotta szavát és eljött hozzá! Hirtelen megrémült. Biztosan ezt akarta? Igen! Hisz nem élhet tovább, így kell lennie. Már nincs visszaút! Ránézett. Szemében vörös tűz égett. Látta benne a világ összes kegyetlenségét, gonoszságát. Ő volt az örök kárhozat halhatatlan alakja. Vajon van lelke? Nem, nincs... Ezt a gondolatot rögtön elvetette. A Halál nem is hagyta volna, hogy tovább rágódjon ezen. Megszólalt. Megszólította őt, személyesen őt! Boldog volt. Végre kedvese után mehet.
-Hívtál.- ez volt első szava.
-Hívtalak.- rebegte elhaló hangon- Hallottad?
-Nem hallok. Én érzek.
-Tudod miért hívtalak?
-Hogy elvigyelek.
-Hová?
-Oda, ahol az örök tűz ég, ahol a lelkek pusztulnak, ahol a sok gyáva ember sikoltozik, fohászkodik, de rájönnek, hogy szavuk nem talál meghallgatásra. Legtöbbjük ráeszmél erre, és elcsendesedik. Engedelmeskednek nekem. Nem is tudnának mást tenni.
-Te ettől vagy boldog?
-Boldogság?- éles, keserű kacajt hallatott- Ostoba emberi érzés! Én nem érzek boldogságot. De érzem mások szomorúságát. Ebből táplálkozom.
-És a Mennyország?
.Mennyország? Isten? Butaság! Ha meg akarsz halni, velem kell jönnöd. Nem várok tovább. Dönts!

Ezek a szavak megrémítették a lányt. Most először érezte, hogy fél. Egy sóhaj hagyta el száját. Ez a rettegés sóhaja volt. Felette tűzpiros lett az ég, repült, felemelkedett!

-Ne! Ne!- sikoltotta- Nem akarok menni! Hagyj! Inkább hullatok keserű könnyeket, inkább beleszürkülök életembe, inkább feszítsenek keresztre, de a Poklot ne!

Kinyitotta a szemét. Álmodott talán? Túl valóságos volt... Még mindig a földön feküdt. Előtte állt szerelme sírja. Kimondhatatlan bánatot érzett. De már nem akart meghalni.
Felállt, még utoljára felnézett a csillagos égre. Tényleg a Halállal beszélt? Mindegy már... Elindult, kilépett a temetőből.
Félelem nélkül...