ÉN
Pásztor, faragott furulyádon mily édes dallamot fújsz?

PÁSZTOR
Ez madarak dala, csicsergő, bájos, révedezel s bújsz
zöldlombú fák tövébe, hajtások kebelén hallgatni,
miképp suhog sas a réten s csipog a veréb, arasznyi.
S a felhőké is, kékkel szegetteké, mik rákacagnak
e fénylő gömbre fenn az égen; lomhák, lassa haladnak,
vagy bohó kedvükben szaladnak a széllel kergetőzve.
Köves patakok éneke, melyek várva suta őzet,
hangosan csobognak; hömpölygő ár megragadja néha
hullámuk így olykor rombolva fut ölelő célba.

ÉN
Mi titkod?Ó, árva nép, araszolva elhagytuk magunk,
s most átkozottak, bűn feketéjében vergődők vagyunk!
Lehúzó láncok véresre dörzsölik kezünk, ormótlan
sziklák alatt nyögünk, rabláncra fűzve és tűrük szótlan;
ágyúdörej elhalt, kard élces hangja sem csörög már,
de új fegyverek kíméletlen ölnek; s a csend! Ó, tanyád
csendjébe kívánkozom pihenni míg jön ősz ősz után.

PÁSZTOR
Hát ily világ nyílt új korba? Teremtett teremtőt utál?

ÉN
S magunk gyűlöljük; fújd pásztor a tiszta természet dalát,
őrizd nyájad; dalod óvjon, nehogy ily világra találj!