Robi magába roskadva ült a kopott huzatú kanapén. Már egy hónapja is elmúlt, hogy elküldték a munkahelyéről, és azóta hiába kilincselt másik állásért. Zsuzsa, a kedvese eleinte nagyon megértőnek mutatkozott, ám tegnap este ő is kiadta az útját. A szülei és a nővére már jó ideje nem törődnek vele, közölték, hogy közel a negyvenhez illene végre a saját lábára állni. Örüljön, hogy megvették neki ezt a kis lakást, de ne várja el, hogy még el is tartsák. Hát igen, a szüleit is meg lehet érteni...
Persze nem volt ez mindig így. Robi felidézte, mennyire kétségbeestek az ősei, amikor három évvel ezelőtt úgy döntött, eldobja magától az életet. Mielőtt felvágta az ereit, felhívta őket telefonon, hogy elbúcsúzzon tőlük. Alig pár utcányira laktak tőle. Lélekszakadva a lakására sietettek, hogy megmentsék, és még éppen idejében érkeztek.
De jó is volt akkor! - gondolta bánatosan Robi. Az édesanyja heteken keresztül odaadóan ápolta, és utána még hónapokig lesték minden kívánságát. Aztán szép lassan minden visszatért a régi kerékvágásba, és senki nem foglalkozott vele.
Ám amikor tavaly újra összecsaptak a feje fölött a hullámok, olyannyira, hogy nem akart tovább élni, megint elég volt megeresztenie egy telefont, és a szülei lélekszakadva rohantak át hozzá, de előbb értesítették a mentőket. A gyomormosás nem volt kellemes élmény, ám a következő hetekben megint mindenki körülugrálta őt, és az érzés, hogy mégis csak szeretik, visszaadta az életkedvét. Akkoriban ismerkedett meg Zsuzsival is, és a szerelem megsokszorozta az erejét. Most viszont magára maradt, teljesen magára...
Hirtelen hamiskás mosoly suhant át az arcán. Ha ez kell ahhoz, hogy szeressék, nosza, tőle megkaphatják!
Sebesen előszedte a komód alsó fiókjából a tavalyról megmaradt nyugtatókat, odakészített a dohányzóasztalra egy pohár vizet - nem alkoholt, merthogy azzal gyorsabban hatottak volna a gyógyszerek -, azután írt egy szívhez szóló búcsúlevelet a szüleinek. Mivel a telefonjuk napokkal korábban elromlott, kénytelen volt írásban elköszönni tőlük. Sebaj, majd megkéri a szomszéd Orsikát, hogy szaladjon el ezzel a levéllel a Viola utcába.
Kilesett a nyitott konyhaablakon. Jól számított, a tízéves forma kislány ott ugráló kötelezett az udvaron.
- Orsika, akarsz egy kis zsebpénzt keresni? - kiáltott oda a gyereknek.
- Persze, Robi bácsi - bólogatott élénken Orsika.
- Itt egy százas. Vidd el ezt a levelet a Viola utca 4-be! De szedd a lábad!
A kislány bekiáltott valamit az anyukájának, azután fürgén elnyargalt.
Robi letelepedett a kanapéra, és egyesével bevette a rózsaszínű és halványlila tablettákat. Nem kapkodott, időt akart adni a szüleinek, hogy átérjenek hozzá. Amikor az utolsó nyugtatót is lenyelte, hátradőlt, lehunyta a szemét, és elképzelte, milyen jó lesz, ha megint törődnek vele és elárasztják szeretettel. Talán még Zsuzsi is visszatér hozzá...
Orsika elindult a Viola utca felé. Egyszer csak elé toppant Kati, a legjobb barátnője, aki két lépcsőházzal arrébb lakott.
- Szia, Orsi! Épp fagyizni készültem. Elkísérsz? - kérdezte a szőke kislány.
Orsi tétován a kezében tartott borítékra lesett. Szerette a fagyit, és most pénze is volt rá... Nem lehet olyan sürgős, gondolta, és zsebre vágta.
- Mehetünk - felelte vidáman.
Két órával később átadta a levelet a címzettnek, és nem értette, miért tört ki hangos zokogásban az ősz hajú néni, akit látott már néhányszor a házukban.
Vacsora után Orsi véletlenül fültanúja volt, amikor az édesanyja elújságolta az apukájának, hogy a szomszéd Robi délután meghalt. Szegény Robi bácsi, sajnálkozott magában a kislány. Pedig olyan kedves ember volt...