Hat éves lehettem, amikor új karácsony előestéje köszöntött ránk. A már jól ismert örömteli izgalom korán reggel kiűzte az álmot szemünkből. Nehezen telt a nap, nem leltük helyünket.
Kora délután jövés-menést, halk beszédet hallottam a szobából, ahová rendszerin vártuk az angyalt. Odaszaladtam és a résnyire nyitott ajtón át megpillantottam a helyére beállított csupasz fenyőt. Nagyot dobbant a szívem, egy pillanatig nem hittem a szememnek! Azonnal bátyámhoz szaladtam, de az izgalomtól csak szófoszlányok jöttek ki a torkomon: láttam...láttam! Mit láttál?- kiáltott rám és én felelet helyett kézenfogva húztam a nyitott ajtó felé, de már csukva találtuk.
Láttam a fát, de nem volt rajta semmi! - magyaráztam és akkor hétéves bátyám belesett a kulcslyukon. Nem szólt csak a fejével intett, hogy ő is látta, amit én. Annyira meglepett a látvány, hogy szólni se mertünk. Első volt a büntudat, amely megbénította elmémet. Biztos voltam abban, hogy büntetésből hozott nekünk az angyal egy árva, csupasz fenyőt, mivel megtudta, hogy "feleseltem" nagymamának, mert csak ő lehetett az, aki beárult. Izgatottságomban a szívem veszettül kalapált. Még nem volt besötétedve, amikor nyilt az ajtó és apánk jött ki, hogy kettőnket behívjon. Nagyon rosszat sejtettem. Kétszer is kellett szólítania, amíg megmozdultunk. Mosolyogva leültettek maguk mellé a szomorúan álldogáló fenyőfa elé, és kicsit zavartan, látszott rajtuk, hogy megbeszélték, és mégis nehezükre esik, de végül elmondták nekünk, hogy úgy gondolták elég nagyok vagyunk már ahhoz, hogy megértsük a valóságot az angyalról. Éreztem, hogy nem szeretném hallani azt a valóságot, nagyon féltem tőle. Akkor tértem vissza a jelenbe, amikor épp az hangzott el apánk ajkáról, hogy az angyal nem létezik csak a képzeletünkben és hogy ezután minden Karácsonykor együtt fogjuk feldíszíteni a karácsonyfát, az ajándékokat pedig a szüleinktől kapjuk.
Őrülten szerettem volna tiltakozni, toporzékolni, hogy nem akarom! Nem akarok megértő lenni és nem is értek semmit az egészből! Vissza akarom az igazi angyalt, a felelet nélkül maradt kérdéseimet, az ábrándjaimat, a megbocsátó szeretetet! Az egész mesevilágot! Szerettem volna hangosan zokogni valakinek az ölében de nem lehetett, "egy nagy kislány" nem csinál " ingyencirkuszt"!
Amikor végre elhagyhattuk a szobát azzal, hogy majd hívnak, ha eljön a fenyőfa díszítésének ideje, könnyeim eleredtek, mint a zápor. Lelkem is kiürült csak a végtelen nagy csalódás mardosta. Nagyon szerettem volna megosztani bánatomat valakivel, így hát átszaladtam a ház másik felében lakó házigazdánkhoz, akinek velem egyidős kislánya szívbéli barátnőm volt. Bementünk a játszószobába, mivel neki az is volt, és mint aki nagy titkot árul el, suttogva előadtam neki a szüleimtől hallott szenzációt az angyaljárásról. Barátnőm reagálása elképesztett. Rám meredt, majd hisztérikusan kiabálta arcomba, hogy " Hazudsz! Hazudsz! Ez nem igaz! - majd eszeveszetten rohant ki anyukájához, mint aki védelmet keres az én szörnyű állításaimmal szemben. Szorosan ölelte védelmezőjét és zokogástól fulladozva kiabálta: Mondjad, mami, hogy nem igaz! Mondjad, kérlek!
Én szoborként álltam, most már végképp összezavarodva, várva, hogy lesújtson rám az igazságszolgáltatás szigorúsága. Barátnőm anyukája lefejtette magáról kétségbeesett kislánya belékapaszkodó karjait, hozzám lépett:Te most szépen menj haza!- mondta és becsukta utánam az ajtót. Kóválygott velem a világ. Haragudtam a felnőttekre, akik egy délután ennyire összekúszálták érzelmeimet, haragudtam magamra, amiért akaratom ellenére ilyen szomorúságot okoztam legjobb barátnőmnek.
Azon a karácsonyestén összeomlott lekemben a gyermekkor legszebb kincse a mesék világa. Mert a mese csak úgy igazi, ha az, ki hallgatja, hisz benne. VÉGE