II. Fejezet

A fiú kihúzta széles vállait. A két napi görnyedt gépelés elfárasztotta. A Greenpeace környezetvédelmi szervezet egyik legnagyobb nevű amerikai aktivistája volt. Néhány harcostársával együtt ott voltak az egész kontinens összes eseményén. Most épp a tiltakozó levelet készítette el az Amazonas helyén felépített energiaipari gyárak megnyitására. Ő komoly gondot fordított arra, hogy energiafogyasztása minimális legyen. Még számítógépe is alacsony energia-felvételű hordozható darab volt. Járműve a legtöbb akkori külső tápos elektromos autóval ellentétben a sokkal drágább protonhajtóműves kisrepülő volt. Megvetette a szintetikus ételt, próbálta elkerülni. Házában több volt a növény, mint egy kisvárosban. Ő megtehette. A szervezettől olyan fizetést kapott, amivel a civil szektor egyik legmagasabb tisztviselői bérét tudhatta magáénak. És még csak huszonkét éves volt. Büszke volt arra, amit elért. Nevét minden körben ismerték. Viszont mostanában egyre sűrűbbek voltak az eltűnések. Egyetlen szövetségese, aki bent volt a szenátusban, Krimen szenátor, eltűnt. A legmarkánsabb társai teljesen felszívódtak. De őt nem abból a fából faragták, hogy megijedjen. Éveken át katonának képezték, onnan kilépett, mert egy környezetvédelmi konferencián megölték az apját, és átvette a helyét. Azóta is hallatta a hangját. Tudta, megvan rá az esélye, hogy apja sorsára jusson. De valahogy az volt az érzése, hogy mindig másokat visznek el. Őt soha. De néha elgondolkozott azon, hogy a mások szó nagyon relatív. Más szemszögéből már ő is másvalaki. De őbenne az adrenalin tartotta a lelket. Nem volt már senkije. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy azért, amit csinál, az apja büszke lenne rá. Most is negyvennyolc órája alvás nélkül dolgozott. Befejezte a levelet. Már csak át kellett vinnie a tanácshoz, engedélyeztetni a teljes szövegkönyvet, aztán mehetett is fel a szenátusba az üzenet. Még volt három órája napkeltéig. Addig felesleges volt szétküldeni a másolatokat ellenőrzés céljára, ezért lefeküdt ágyára. Aludni próbált. Lehunyta a szemét, de kavarogtak benne a gondolatok. Végiggondolta, hogy mennyi mindent sikerült elérniük, és mégis milyen szélmalomharc. Ahogy ők meghiúsítottak egy engedélyt, az állam százat adott ki. Még ők sem, akik pedig főállásban, minden eszközzel ellátva indultak neki a harcnak, még ők sem tudtak ott lenni mindenhol teljes erővel. Most a kétezer-ötszázhetvenöt cellából csak ötöt akart bezáratni, de ezen is két napot dolgozott és számított rá, hogy fog legalább még két napot rá kell szánnia, mire ott elindulnak a valódi előkészületek, és utána sem hagyhatja figyelmen kívül az eseményeket. Koordinálnia kell a kinevezett helyi vezetőket, a tiltakozásokhoz az anyagi forrásokat. És közben teljes erejével egy új ügyön kell dolgoznia. Két éve vette át apja helyét, de a feladataik csak sokszorozódtak, ahogy az égbolt szürkült. Egy hét alatt három-négy árnyalattal lett szürkébb az ég. A napot már csak hébe-hóba látták. Ő azon kevesek közé tartozott akik láttak még valódi napfényt! A Sziklás hegység magaslati levegőjén született, ahol csak az legutóbbi öt évben kezdett szürkülni a hó és az ég. De alattuk szemmel láthatóan már gyermekkorában is látszott az egybefüggő acélszürke szmogfelhő. Megállt. Lefeküdt az ágyra, és nézte a plafont. Tudta, hogy milyen fáradt, mégse tudott elaludni. Emlékeibe idézte a régi barátokat, akik eltűntek. Iskolatársak, barátok, idősebbek, fiatalabbak egyaránt. Kiváló emberek. Eszébe jutott egy lány, akit egyszer látott. Hosszú sötét haját a szél fújta, gubancos volt. Piros arcán csak úgy villogott a düh. A pilótaakadémia épületéből lépett ki. Hadnagyi rangjelzés még a vállán, de mellényéről jól láthatóan letépve a pilóta jelvény. Kinyitotta a szemét. Az ablakon a nap tompa fénye sütött be és zörgettek az ajtón. Újra. Nem értette, mi lehet ilyen fontos, elsétált az ajtóig hangos "Nyitom már!" kiáltással, és kinyitotta az ajtót. Az első amit látott egy pisztolycső volt, majd sötétség.