HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 33

Tagok összesen: 1874

Írás összesen: 48821

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-09-15 10:23:01

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Tiringer TündiFeltöltés dátuma: 2006-05-30

A tanítónő és az a másik

"Gyors vonat érkezik Szombathelyről, a hármas vágányra. A vágány mellett kérjük, vigyázzanak. A vonat továbbindul 8.25 perckor Budapest, Keleti pályaudvarra. A vágány mellett kérjük, vigyázzanak!"


Amikor a Tanítónő megérkezett Farkaspusztára, ijedten nézett körül az aprócska vasútállomáson. Kisvárosi lány volt, jeles diplomával a zsebében. Bőröndjét szinte tudattalanul ejtette a földre. A távolt kutatta. A dunántúli dombok, még-éppen-hogy-zöld fái elállták az utat, mint vidám, mókás kiskatonák. Ugratták őt, érezte. Minden zsigerében. Az Orvost kellett volna látnia a poros úton, de nem jött senki, aki egy ilyen fontos emberre emlékeztetett volna. Amikor megcsörrent a mobilja, annyira irreális volt, hogy rácsodálkozott a technika meglétére. Gyorsan a retiküljében kezdett kutatni. Meglelte a készüléket és beledobogott a szíve.
- Kóti Anna, tessék.
- Kisasszony, Dr. Faragó vagyok, az orvos. Nem tudok magácskáért menni, mert a Kolompárnéért nem ér ki a mentő. Muszáj itt lennem, mindjárt megszül. Kiküldtem Pistát magáért.
Annyira zaklatott volt és oly nagyon zavart, hogy el is felejtette megkérdezni, mégis, ki az a Pista. Erőtlenül engedte le a kezeit és megfogta a hatalmas bőröndöt. Kerekei voltak ugyan az eszköznek, ő mégis fájdalmasan húzni-vonni kezdte maga után, be az állomásépület elé, ahol egy elárvult padot pillantott meg. Melléállította a csomagját és újabb felfedezést tett: egy vízcsapot. Odament, megnyitotta és nagyokat kortyolt a hidegségből. Torkán keresztül az elméje is kezdett megnyugodni. Az árnyék zavarta meg, ijedten egyenesedett fel. Megigazította a szoknyáját, mintha már nem lenne mindegy. Egy magas, izmos, fiatal legény állt mellette, egészséges barnára sülve. Kezét nyújtotta, a még mindig zavarban ácsorgó Tanítónő felé.
- Farkas István. - mutatkozott be illedelmesen.

Na, ez az a híres Pista, gondolta Anna és elmosolyodott magában. Kezet nyújtott neki. Csodálkozott, milyen puha a fiú bőre, egy kérgesebb tenyérre számított.
- Jöjjön, elviszem a szállására, kocsin. - mondta csendesen amaz.
A szél belekapott a hajukba, a nap beletűzött a szemükbe. Nevetésre ingerelt minden.

Nem sokáig utaztak, a falu nem volt nagy, mindössze pár utcácska és néhány ide tartozó tanya. A szállás - egy igazi tanítólakás- és az iskola egy épületben volt. Műemlék jellege nagyon tetszett a Tanítónőnek. Szimpatikus volt az a fajta gondolkodás, ahogyan a régit átmentették az újnak, ahogyan a múlt - az egykori gyermekek lelkei - át-átjárták a falakat. Megsimogatta őket. Bemutatkoztak egymásnak.
A lakrész egyébként két kisebb szoba volt, egy pici konyha és egy még kisebb fürdőszoba, az illemhellyel együtt. Mielőtt jött, gondos kezek kitakarítottak és kiszellőztettek, ez érezhető volt a helyiségek friss virágillatán. Tetszett neki ez az egész. Pista elbúcsúzott tőle azzal, hogy a doktor úr nemsokára itt lesz, Kolompárné a hatodik gyerekét szüli, nem húzódhat el olyan nagyon az egész. Anna elkezdte kipakolni a bőröndöt. Mondták, bútort ne hozzon, úgy gondolta hát, majd szépen apránként hozza el a szülői házból a dolgait. Ruhákat, tisztálkodó szereket rejtett a táskája, és egy-két fényképet, Anyáról, Apáról és Robiról, a vőlegényéről, meg Maszatról, a 9 éves puliról.

Pár óra elteltével megérkezett Dr. Faragó, háziorvos és polgármester egy személyben. Barátságosnak tűnt és megmutatta az iskolát is.
- Itt kevés a gyerek - mondta - egy osztály van, de ragaszkodunk az iskolánkhoz.

Az osztály szeptemberben 25 fővel indul majd. Négy elsőosztályos, 11 másodikos, 11 harmadikos és 9 negyedikes. A felsősök Győrbe járnak az iskolabusszal, ott van legközelebb iskola. Az ittmaradó kicsiket Anna tanítja majd.
- A lakosság közel fele roma származású. Nem könnyű velük, nem szeretnek iskolába járni. - az orvos mosolygott, bármiről lett szó. - De, majd maga, kedves, ezzel a gyönyörű mosolyával, kedvességével. Félig roma, ugye?
- Az édesanyám, igen. - sütötte le Anna fekete szemeit. Az édesapám magyar.
- Igen, a híres Kóti doktor, olvastam sok tanulmányát a személyiség fejlődésének témájában. Az édesapja kitűnő pszichiáter.

A Tanítónő örült, hogy ismerik az apját. Ez valamiféle ismerősséget adott ebben az ismeretlen világban. A doktor tovább kérdezett.
- Édesanyja mivel foglalkozik?
- Óvónő. A lakótelepi óvodában, Szombathelyen.

Talán nem erre a válaszra számított a másik, de szemmel láthatóan meg volt elégedve. Készülődött, elnézést kért még egyszer a késésért és Pistáért, aztán elindult hazafelé. A szomszéd utcába.

Ekkor - valahol máshol - , lépett be Ivett azon a bizonyos ajtón, amin akkor nem kellett volna. Meglátta George-ot, amint fekete üstöke, mint valamifajta irreális kókusz-torzó meg-megjelent a lepedő tengerében. Az asszony hatalmasat ordított, és lecsapott. Sorra tépte fel az összekuszálódott textil-rétegeket, miközben könnyei összefolytak a kétségbeesés izzadtságának keserűségével. A másik, ott a hófehér takaróréteg alatt megállt, majd megpróbálta lefogni őt. Nem volt egyszerű feladat a kapálózó Ivettet jobb belátásra bírni.
- Megőrül! Ivett megőrül! - kiabálta George is. Erős, hatalmas afrikai ősöktől örökölt karjai láncként szorították az asszonyt. A párna felől ismerős sírás hallatszott. Ivett elcsendesedett, majd együtt zokogott a hanggal.
- Péter, kisfiam, Peti! Ne haragudj a mamira, kérlek!

Nőnek nyoma sem volt. Se ismerősnek, sem ismeretlennek. Ivett elszégyellte magát.

A pöttömnyi izzadt fejű tejcsokigyerek kétségbeesetten és meglehetősen árván ült a nagypárna tetején. Teli torokból kiabálta szét az őt feszítő nagy ijedtség összes borzalmát. George elengedte az asszonyt, leszállt az ágyról és belebújt a papucsaiba. Megfogta a gyereket és magához ölelte. Zsebkendőt vett elő a nadrágzsebéből és kifújta a kicsi orrát.
- Nem tudott aludni. - mondta tárgyilagosan. - Játszottunk. Már ez is baj?
Odaadta a gyereket az anyjának és kiment az udvarra. Szinte nem látszott más a szombathelyi kertvárosi éjszakában, mint hatalmas, robosztus alakja, és a szél fútta fehér ing, ami rajta volt. Ivett tudta, hogy most valami végleg elszakadt, de nem igazán akarta elhinni. Visszavitte Pétert a szobájába. Absztrakt-hihetetlen fáradt-szomorú éjszaka volt. Könnyekből fakadó silány borzalom. Előszele egy tragédiának.

George elővette a telefonját. Ivett már megnyugodva aludt, altatói hatására. Nem csörgött sokáig a szám.
- Forrai. - trillázta egy a napszakhoz mérten túlságosan vidám női hang.
- Itt George beszél. Otthon vagy, Kati?
- Otthon, miért?
- Átmehetek?
- Gyere. Rossz a kaputelefon, csörögj rám, ha ideértél.

Ment. Összepakolt pár cókmókot és ment. De, előtte egy cetlire gondos szöveget fogalmazott: "Be kellett mennem kórházba, reggel jövök. G." Tíz perc alatt átért a város másik oldalára. Kétszer megnézte, hogy bezárta-e a kocsit, aztán megcsörgette Katit. Az azonnal lesietett az emeletről. Pizsamában volt és nyuszifülek virítottak rózsaszín papucsán. A férfi elmosolyodott a látványra.

Később ültek a két nagy fekete fotelben, és teát ittak. Hallgattak nagyokat és értették egymást beszéd nélkül is. Még később vokális kommunikációjuk csendes elmélkedés, átvitt mámor. A fotelekben érte őket a reggel. Egyiket a szoba egyik pontjában, a másikat a másikban. A teásbögrék már hidegek voltak.

Egy év múlva Kóti Anna, farkaspusztai tanítónő már a fegyelmi bizottság előtt állt, koholt vádakkal. Nem látta el rendesen a munkáját. Elhanyagolta a közoktatást. Mitöbb! A gyerekeket. Keserű szájízzel, izzadt tenyérrel gyűrögetett egy papírcetlit, de senki nem tudta, miért. Végighallgatta a vádakat és csendesen válaszolt: nem kívánt fellebbezni.
Visszament a tanítólakásba csomagolni. Pistát várta, de nem jött. Biztos megindult a szülés a feleségénél. Anna megvonta a vállát, és elsírta magát. Bevágta a ruhákat a bőröndjébe, amikor hirtelen elsötétült a bejárat. Nagyot dobbant a szíve. Megpördült a sarkán. Tanítványai álltak az ajtóban, mint az orgonasípok. Mindegyik szép ruhát viselt, és ezúttal feltűnően tiszták voltak. Már amennyire sötét bőrük ezt láttatni engedte. Kálmánka, a legkisebb elsős egy hatalmas csokor őszirózsát szorongatott a kezében. Valahogy látszott rajta, hogy női kezek gondos válogatásának eredményei a bólogató hatalmas temető-virágfejek. A kisfiút meglökték a többiek, így hatalmasat lépett Anna felé. Amaz ösztönösen leguggolt.
- Eztet a csokrétát idesanyám kötötte, de mink hoztuk a Tanítónéninek. - kántálta a gyerek.

Nem mozdult. Anna sem. Aztán, mint aki rémálmából esik újra a földre, kinyújtotta a karját, hogy elvegye az ajándékot. Kálmánka beleszaladt a nyakába, akkor már zokogott, göndör fürtjei átizzadtak nagy bánatában.

- Édes drága Tanítónéni. - csak ezt mondogatta.
Aztán jöttek a többiek és ölelték, csókolgatták, simogatták hosszú haját. Jajjgattak, ahogy a felnőttektől látták a fájdalom megélésének ősi rítusát. Sokáig tartott a búcsúzkodás, aminek Dr. Faragó, az orvos vetett véget. Csendes szigorúsággal lépett oda hozzájuk.
- Szaladjatok haza, no. - kergette el a gyerekeket.
Anna ottmaradt újra, árván, a durva hajópadlón térdelve. Az orvos-polgármester felsegítette a könyökénél fogva.
- Siessen, lekési a vonatot. - mondta a bajsza alatt mormogva.
- Már lekéstem. - jött a válasz, miközben a tanítónő, száz év gyötrelmével a csontjaiban feltápászkodott.
- Akkor meg kell várni a délutánit.
- Én már azt is lekéstem.

Dr. Faragó zavartan nézett Annára. Amaz megsimogatta az öreg vállát, ahogyan a sokat ért öregasszonyok szokása volt. Bölcs, öreg szemei gyűlölettelenül csüngtek a polgármesteren. Becsukta a bőröndöt, elhúzta a zipzárt, annak mondta.
- Egy másikkal megyek tovább.

A Dunántúl másik felén Kati kihúzta a gépet, és elkezdte leszedni az átaszott kezek pergamen-ereiről az infúziót. Kisimított az öregasszony homlokából egy tincset. Nem mintha ez már számítana neki. Megigazította a karokat és a szemhéjat - félig nyitva maradt az egyik. Aztán ráhúzta a fehér lepedőt a fejre, és szokásához híven keresztet vetett. Az ágy végéről levette a kórlapot. Kifelé menet nem nézett vissza, becsukta az ajtót. Köszönt Dr. George Farahnak és elindult a nővérszoba felé, a hátsó lépcsőn keresztül. A lift napok óta nem működött. A lépcsőház zárt tere kísértetzajként visszhangozta a halott asszony lányának nyögdécselésbe fulladt sírását. A fordulóban megállt és a falhoz simult. Karcsi, a férje állt vele szemben, vérben forgó szemekkel. Két vállánál fogva szorította oda a zöld csempékhez.
- Te ribanc! - üvöltötte bele a gyötrelembe.
Meddig verte, arra már nem emlékszik, csak arra, hogy elájultában látta, ahogyan a Professzor úr, hihetetlen haragtól megnyúlt hetvenéves teste nekifeszül Karcsinak. Aztán a nővérszobában ébredt. A kolléganők néma rendben tettek-vettek a helyiségben. Senki nem szólt hozzá. A Professzor megnézte a pulzusát és jótét mosolyával felsegítette az ágyon.
- Túl fogja élni. - mondta csendesen. Bólintott hozzá, bölcsen. - Egyszer én is túléltem.
- Egy verést? - Kati próbált vicces maradni.
- Nem egy házasság végét, kollégák megvetését, menekülést a munkahelyemről.

A Professzor ezt szinte belesuttogta a fülébe. Aztán megpaskolta Kati karját, és lesegítette az ágyról.
- Menjen! - mondta. Aztán a többi nővér előtt jól megszorította a kezét. - Kolléganő, aztán csak motiváltan, célratörően abban a másik kórházban. Ott is legyen ilyen kedves, mosolygós, mint itt volt. És továbbtanulni! - a mondat végét jól megnyomta, fontossága miatt.

Kati majdnem elsírta magát. Ez az állapot kísérte, amíg kijutott az állomásra. A vonatig még volt egy fél óra. George-ot várta, kikísérhette volna. George nem jött. Lehet, hogy rosszul van a felesége.

"Gyors vonat érkezik Szombathelyről, a hármas vágányra. A vágány mellett kérjük, vigyázzanak. A vonat továbbindul 14.25 perckor Budapest, Keleti pályaudvarra. A vágány mellett kérjük, vigyázzanak!"

A bőröndöt felsegítette Dr. Faragó. Ő Pistát kereste, de nem jött. Az orvost nem merte megkérdezni, ma szül-e a felesége. Jobb volt elhinni, hogy igen. A fülkék szinte mind üresek voltak, de nem akart egyedül utazni. Benyitott hát egybe, ahol egy fiatal, szőke nő ült, felhúzott lábakkal, cipő nélkül, hatalmas lila foltokkal meztelen karján.
- Van szabad hely? - kérdezte Anna.
- Tessék csak! - válaszolta Kati.

A Tanítónő elhelyezkedett. A bőröndöt maga mellé rakta az ülésre. Nem akart emelni. Hosszú percek teltek el, suhant a dunántúli táj az ablakban, mint egy szélesvásznú mozifilm. Dombok, sík, a Bakony, patakok és végül a Duna is. Gyönyörűen sütött az őszi nap. Tatabányánál Kati ránézett Annára.
- Pestre?
- Igen. Maga is?
- Igen.

Aztán még egy állomást továbbhallgattak együtt. Kati végül felnevetett.
- Menekülök. Azt mondják Szombathelyen, ribanc vagyok. Összehoztak egy kollégámmal a kórházban, egy afrikai származású fekete orvossal. A felesége várandós a második gyerekükkel. A férjem megvert és elhagyott. Pedig nem történt semmi köztünk. Csak barátok voltunk, semmi több. És maga?
- Én terhes vagyok. - nyögte Anna, kínosnak érezte a kitárulkozást. - A mérnöktől. A faluban, tudja... Az ő felesége is gyermeket vár. A negyediket. A legnagyobbat tavaly tanítottam. Én tanítónő vagyok.
- És Pestre megy.
- Ott nem ismer senki.
- Van állása?
- Van.
- Hol?
- Egy nyolcadik kerületi általános iskolában.
- Ott sok a cigány.
- Meg a fekete is már...

Kati felkacagott.
- Na, nem azért mondtam, no. Szerette azt a mérnököt?
- Szeretem.
- Azt hiszem, én is szerettem George-ot. Úgy, mint a testvéremet.

Kibámultak az ablakon. Lassított a vonat Bicskénél. Mindketten tudták, hogy hamarosan megérkeznek, de egyikük sem mozdult, volt még egy kis idő elhagyni a múltat, és belépni a jelenen keresztül egy ismeretlen jövőbe.
Huszonegyedik századot írunk. Európában élünk. Ezt a történetet megírhattam volna húsz éve, tegnap is. Nem változunk. Elítélünk és elítéltetünk. Mindannyian menekülünk valahová, de hagyunk asztalon cetlit, talán a saját embrionális lelkünk ultrahang-képével...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Tiringer Tündi
Regisztrált:
2006-05-11
Összes értékelés:
118
Időpont: 2006-11-23 08:31:51

Köszönöm, Roni! NAgyon kedves vagy!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Kankalin bejegyzést írt a(z) XXI. századi ballada című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Jut eszembe című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Útravaló című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Egy vándormadár hazatért című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Hajolj belém című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) halk kopogtatás című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Jut eszembe című alkotáshoz

Klára alkotást töltött fel Útravaló címmel

aLéb bejegyzést írt a(z) Esti csendek című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Jut eszembe című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Egyhangú című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Mária/Áldott állapot című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) A megvalósult álom című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) XXI. századi ballada című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Esti csendek című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)