Anyám a Hold volt, ezüstös sugarából születtem,
bölcsőm csillagok közt ringott, altatót dúdolt az éj,
az ég virágait én szórtam a Földre, kecsesen
hulltak; szeretett e végtelen táj, s nem vonzott a mély.

A derengő Tejút fényeiből koszorút fontam,
sokezer boldog alkonyat köszöntött megannyi napot,
mígnem valahol szomorú, baljós sejtelem lobbant,
de Anyám csitított: nem az a sorsom, hogy meghalok.

S mégis...egy reggel rémisztő villanásra ébredtem,
felnyitottam szemem, ám már nem égi arc mosolygott,
gyermek lettem újra, de csöpp, földi ember, védtelen,
kiságyam körül idegenek serege tolongott.

Nem szóltam róla, s az éjszaka szavaimon csüggött,
esküm ígéretét elsírt könnyem pecsételte meg,
csak hívnom kellett Anyámat, félrekúszott a függöny,
S a Sárkány szárnyaival a horizontig emelt fel.

Már régóta nem jön. S ha ránézek, látom: oly sápadt.
Szép Holdanyám! Feladtad értem vívódó harcodat?
Homlokomon holdfény, ennyi emlék maradt utánad.
Anyám! Elfelejtetted Földre száműzött lányodat?