Máshonnan jöttem és máshova tartok,
Mint ti, akik most némán néztek, álltok.
És még van egy nagy különbség, egy dolog;
Ti boldogok, én haszontalan vagyok.

Ti nyitott szemmel jártok a világban,
Én csak vakon megyek álmom nyomában,
E vad ösvényen rémekkel harcoltam,
Mire eme világba eljutottam.

Egy dolgot kutatok, amíg csak vagyok,
Csak azt, amit tudom, hogy nem találok.
Senki sem tudja a választ, az okot:
Mondjátok! A világon miért vagyok?

Egyszer tán engem is a gólya hozott,
Mint ostoba mesében, lepottyantott.
Mondta: ˝Poronty! Fedezd fel a világot!˝
Rád én még mesehősként sem hallgatok!

Egyszer életet a kémia adott,
És én egy száraz képletet kutatok,
Egy értelmetlen, eloszló anyagot.
Undorító, de lehet, hogy én vagyok!

Egyszer két ember szerelméből lettem,
De e szerelem már nem az életem.
És több értelmet már nem is ad nekem.
Én nem értük élek, tán ők sem értem.

Értetlenül tengődöm a világban,
Ez lenne, amit annyira kívántam?
Háborgok és elemésztem önmagam,
Csak veszteni tudok e belső harcban.

Nem tudok hinni, remélni sem merek,
Nincs istenem, kiben még reménykedjek.
És nincs akinek engedelmeskedjek:
Ki azt mondja nincsenek kínzó rémek,

És a halál, amit vetít csak mámor,
Nincs elmúlás és nincs veszedelmes kór.
Átmegyünk a kapun, vár egy pohár bor.
Boldogok leszünk, nem fog rajtunk a kor.

Nem létezik lény kinek, ezt elhiggyem!
Nincs semmi, miben valaha is hittem!
Reszketek, majd ha közel lesz a végem,
Mégis céltalannak gondolom létem.