Egy halk dallam csendül most fel,
a kopott zongorán csendben sírdogál.
Lelkemen megpihen.

A rideg kottán már kuszák a hangjegyek.
Hamisan szól benne egy üzenet,
meghalt a szeretet.

Helyébe lép a szánalom, a gyűlölet.
Ki eddig átölelt, már régen elengedte kezed.
Nem törődik veled.

Hiába keresed igazad,
a húrokon már nem pendül zene.
Szakadtan lógnak,
rajta álmaim rongyait cibálja a harag szele.

Egy furcsa dallam szól,
az éjszaka csendje válaszol,
mint bagoly, ki éppen áldozatát tépi szét.

Mert reményét vesztve,
már én is áldozat vagyok.
Lehullottak a csillagok,
egy sem ragyog, beborult az ég,
nincs már fény és a sötétben, védtelen vagyok.

Jóbb, ha elbújok vastag páncél mögé,
hogy ne is lássátok,
ha könnyem új kottát rajzol arcomon.

Benne egy furcsa dallam hangjegyei
és sorsom, amit kaptam.
Bármily rossz és keserű, de az enyém.

Mint a sárgult kép, amin gyermek voltam
és tudtam nevetni még gondtalan.
Egy halk furcsa dallam szólt akkor is,
a szeretet harmóniája egy kopott zongorán.