Tenochtitlán

Kétarcú az elpusztult világ, egyike fenséges,
hihetetlen, ősi csodák rejtekét tárja elénk,
hogy aztán ijedten csalatkozzunk a jó eszmékben,
s megdöbbent könnyel adózzunk sok itt elmúlt életért;
elmesélem múlt éjjeli álmom, talán meglátod
a törött furulyák rég kihalt városának sorsát,
hát jöjj, megbúvó emlékezet, elvarázsolt látnok,
mutasd ím nekünk a nagy aztékok vérengző korát!

1519 volt, csípős kora tavasz,
vitorláink fehér vásznát erős szél dagasztotta,
Spanyolhonból indultunk, ígéretként egy új haza
integetett vissza a tajtékzó, hideg habokban.
Hajónk tatja egy kék öbölbe vetődött, homokos
partján emberkéz-vájta formájú különös sziklák
s kövek ültek, merev kígyófej alakú kőszobrok
hirdették nekünk, hogy él eme kolumbuszi világ;
pár nap járásnyira a magas fák s furcsa növények
szövevényes kertjei között lapult Tenochtitlán,
népük jámbornak tűnt s istenük kit tiszteltek mélyen
Quetzalcoatl; reá régi történet vigyáz:
hitték, hogy egy távoli aranykorban uralkodott
s közéjük a békét hozta kíséretével,
"ne áldozzatok embert" intette őket " a dombok
s Nagytemplom fala se ázzon többé vöröslő vérben!"
Ám megszegték a törvényt, s ezért még bűnhődni fognak,
ha Quetzalcoatl újra visszatér hozzájuk,
de titkon reménykednek: ismét szelídséget hoz a
pelyhes kígyó; vagy ő is csupán hatalmi fabábú?
Virradt, minket egy borzongató szentélybe vezettek,
hol állkapocs- füzéres csontvázak hevertek sorban,
gyilkos rituálé kezdődött, ördögi rettenet:
szép, fiatal foglyot hoztak, fején sokszínű tollak,
kezében fuvolák, egy álló évig kényeztették
s most megölték; a szentély rideg lépcsőjén lépkedve
minden foknál kettétörte egy áldozó-hangszerét,
s ahogy felért, mellébe éles kőpengét vetettek,
élő szívét kitépték, s felajánlották a napnak,
kegyként dobták a földre, bár zsigere még remegett;
itt felkeltem, "mily barbárul éltek" suttogtam halkan,
"és...nekünk jogunkban volt megtiltani e tetteket?