HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 8

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47194

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2008-01-07

Havasi gyopár 48

3.



Voltak vegyesen jó és rossz mozzanatok, mint ahogy egyszer kisüt a nap és aztán egyszer meg beborul. Nehéz dolog eldönteni, melyik volt túlsúlyban. Tény és való, több mint másfél év telt el kapcsolatuk kezdete óta, s ez alatt az időszak alatt Szemerédi Jánosnak csak egyetlen egyszer sikerült kettesben maradni és beszélgetni Vadmacskával, azon a fagyos téli napon történt, amikor elvillamosoztak a Keletiig, hogy megnézzék a menetrendet, és aztán váll-váll mellett visszasétáltak a Nemzetihez, beszámoltam már róla. Időben ez mondjuk kitett másfél órát, mert aznap egyikük sem sietett, ha úgy tetszik: andalogtak, nézegették a kirakatokat, kerülgették a járdán a szembe jövőket. Ez a legboldogabb mozzanat időben tehát másfél órát kóstált. Ehhez jönnek még persze az egymásra nézések idői.
Senki nem számolta össze hányszor "néztek egymásra" másfél év alatt. Kibújik belőlem az egykori statisztikus, /három éven keresztül statisztikus voltam Nebraska állam officinális departmanjában/, -becsülgetni kezdem. Másfél év, az ugye durván 540 nap, ha naponta átlagosan egyszer történt meg az egymásra nézés, és alkalmanként mondjuk fél percig tartott, amíg tekintetük találkozott, (nem tartott annyi ideig, fél perc rettenetesen hosszú idő ilyesmire, tessék csak kipróbálni) -akkor ezekből a boldog percekből nagyjából 4 óra jön össze. Hozzászámíthatjuk némi jóindulattal a társaságban eltöltött perceket, negyedórákat, és ha azt mondom, vegyük ezek összidejét szintén 4 órának, már erősen túlzok. Kumulálva: másfél, plusz kétszer négy az egészen pontosan kilenc és fél óra, még a tízet sem éri el!
Tíz boldog óra másfél év alatt...! Nem sok, semmiképpen sem az! És, vajon hány boldogtalan nap, hét, hónap áll szemben ezzel az alig tíz órával? Olyan napok, hetek, hónapok, amikor Szemerédi János kétség és remény között vergődve várta Vadmacska válaszát. Hány hetet, hónapot tenne ki, ha összeadogatnánk szépen az álmatlanul töltött éjszakai órák számát? Beletörne a bicskám, ha megpróbálnám kiszámítani.
De vajon összevethető-e ekvivalens értékként ugyanannak az egyetemes emberi léptékű időnek, két, eltérő tartalmú, lefolyású időszaka? Lehet-e azt állítani, hogy egyetlen egy pillanatnyi tökéletes boldogság többet nyom a latban, mint ezer balul sikerült? Ezer olyan nap, amikor az embert a Semmi veszi körül, és legszívesebben meghalna? Napkeleti bölcsek szerint, igen, feltétlenül többet nyom. Lelkük rajta. Szemerédi János nem olvasott ez idő tájt a Napkeleti bölcsektől, annál többet ellenben Marxtól, Lenintől, Engelstől, de a materialista ideológia eme három gigásza több ezernyi oldal terjedelmű munkájában sehol sem állított ilyesmit. János, mégis, mit sem sejtve, mit sem mérlegelve makacsul tartotta magát: a boldog pillanatok emléke valahogy mindig átsegítette a holtponton.
Az emberi lélek végtelenül bonyolult valami. És azt is le kell szögeznem, ha nem akarok igazságtalan lenni, és csak az ifjú Werther szenvedéseiről ömlengeni, hogy Kassai Karolina ugyanilyen megpróbáltatásokon mehetett keresztül, ha, mint feltételezhető, szerette a Szemerédi Jánost. Szerette, annak ellenére, hogy a körülmények miatt nem volt szabad szeretnie. Na, ennél nagyobb kínt el se tudok képzelni.

Elmesélem most az egyik ilyen boldog pillanat történetét. Május végén járunk, a nyári vizsgaidőszak még nem kezdődött el. Szabad idejükben az egyetemisták, mint minden májusban, mióta világ a világ, kijártak a Múzeum-kertbe olvasni, tanulni, sétálni, napozni, beszélgetni. Így tett Szemerédi János is, és így tett Vadmacska is. Persze nem egy időben sétálgattak ott, és nem egymással. De volt egy pénteki nap, amikor szerencsés véletlenek sorozatos összejátszása folytán összetalálkoztak a lépcsőknél.

Azzal kezdem, hogy az a péntek éppen 13-a volt, a legszerencsétlenebb nap, amit csak el lehet képzelni. Sokan, még a mai felvilágosodott korban is babonás félelemmel tekintenek a péntek 13 elé, döglött macska farkára hosszú spárgát kötnek, megköpdösik háromszor aztán fejük felett megforgatva messze repítik a tetemet. János számára sem kezdődött túl jól, háromnegyed ötkor a jeges szokásos ordítására felébredt: "itt a jeges, a jeges, jeget tessék!!!" megnézte a vekkert és így dörmögött: -teringettét, még egy órát alhattam volna.
Tudta, hogy nem érdemes kísérleteznie, ha egyszer felébredt, soha nem tudott visszaaludni. Kislattyogott a konyhába, ahogy volt, meztelen felsőtesttel.
-Megyek mutter, -mondta az anyjának, aki már az előszobában állt vödörrel a kezében.
-Egy pillanat! -mondta. -Csak belebújok a mackónadrágomba.
Az anyja nézte, hogy bújik ki János a pizsama alsóból, s hogy bújik bele a mackóba. Ámulva leste, mi lelte a gyereket?
János meg, kapta ki a muter kezéből a vödröt és már futott is vele végig a gangon, le a lépcsőn.
A földszinten, a lift mellett összeütközött Házmester Katival. Kati is vödörrel csörömpölt, s mások is mentek, meneteltek a házból az utcára, a hosszú-platós csukott teherautóhoz, ahol két siheder legény, s a mesterük mérte a jeget. Az autónál sorba kellett állni, annyian lettek hirtelenjében. János előreengedte Katit, s kerített rá alkalmat, hogy feszes, kerek fenekét egy óvatlan pillanatban megpaskolja. Katinak replikára se maradt ideje, csak válla megemelésével fejezte ki méltatlankodását, ott állt ippeg a jegesember előtt, ő következett. Az inas nagyot lendített, csattant a vas orra a jégen, kirántott a kurtacsákánnyal egy nedves, gyöngyházfényű tömböt, rácsapott, röpködtek szétfele a jégkristályok. Kettőbe, háromba törte a táblát, s a nagyját belezuttyintotta Kati vödrébe. Bőven jutott az inas kék kötényére és a kövezetre is, egy kamasz a sorban röhögve arrébb focizta az öklömnyi jégdarabokat. Kati után János jött, tele lett a vödre neki is a perc tört része alatt, kongott, ropogott, kopogott, ahogy a darabok beleestek. Belenyomta az ötöst a mester tenyerébe, fordult Szemerédi, s loholt már is Kati után, a lány gömbölyű hátsófelére koncentrált, nem figyelt a lába elé, és belelépett abba az illatosan gőzölgő lócitromba, amit egy korábban arra hajtó szekér lovacskái, a lovacskák közül az egyik, a helyszínen hátra hagyott.
-Juj de csúnya! -súgott össze két kamaszlány a háta mögött, és egymásra vigyorogva mutogattak János göcsörtösen izmos, szörnyű felsőtestére.
Felszaladt az emeletre, berúgta a résnyire nyitva hagyott előszoba ajtót. Két lépéssel e jégszekrény mellett termett, felemelte a fedőlapját és a vödör tartalmát óvatosan elosztva a jobb és baloldali tartályba öntötte.
-Zárd el a csapot, nehogy nekem megint nyitva maradjon, s elöntse a víz a szőnyegemet, -perlekedett vele a muter a konyhából. -És jaj Istenem! Veszed le azonnal a cipődet, mit hozol be, te fajankó!!!
Ilyen rosszul indult a reggel. Aztán elkezdett lassacskán javulni, a napocska kisütött, meleg lett, igazi, kellemes május végi idő kerekedett a szürke, didergős hajnalból. Repkedtek a galambok a házak között, csiripeltek a verebek. Mire az Astoriához ért és leugrott a mozgásban lévő villamosról, Szemerédi János rosszkedve tovaszállt.
-Mindjárt látom Karolinát, -mondta magának, s rohant a járdán, elszaladt az újságos-bódé mellett az üres saroktelken az egyetem irányába, hogy minél előbb odaérjen, s láthassa Vadmacskát.
No, arra még várni kellett. Vadmacska nem volt benn az első előadáson. János hiába tekergette a fejét a túlsó karéj irányába, láthatta ott a lány csoporttársait Molnár Zita körül, de, akárhogy nyújtózkodott, Vadmacskát nem látta. Kellemetlen érzés fogta el, csak nem beteg Karolina? Aztán hát, az előadást követő szünet sem volt éppen lélekemelő. Csellengett a folyosón, odaszólt ennek annak, s közben félszemmel a lépcsőház felé tekintgetett. Észrevette az elkülönülő, suttogó csoportokat, a Szekeres híveit, és a folyosó túlsó végén a 7-es és 9-es csoportbelieket. Az évfolyam megosztottsága felett általában vállat vont, általában nem érdekelte ki miről sustorog, ezen a napon azonban alig bírta visszatartani kitörni készülő indulatát. Haragudott Szekeresre, aki mindig ágált, vad szólamai a rendszer dicsőítésének fortisszimmói voltak, aki őt hallgatta és nem ismerte a valóságot, könnyen el tudta képzelni, hogy a vas és acéltermelés területén Magyarország nemsokára tényleg utoléri és elhagyja az Egyesült Államokat, a Béketábor győzedelmeskedik majd a gaz imperialisták erői felett s a világ nemzetközivé lesz, ahogy a nagy Lenin megjövendölte. És bosszankodott azon a napon a suttogók suttogása miatt is: a kételkedés, a csüggedés és mindenfajta destrukció távol állt az ő előre néző, optimista lényétől.
A következő előadás Kováts professzor úr előadása volt. Szemerédi János az utolsók között ment be a terembe, leült Csetényi Barna mellé, hátranézett, még mindig várt, még mindig reménykedett, hogy betoppan Karolina. És tényleg, a csukott ajtó egyszerre csak feltárult /a tanszékvezető már a katedrán állt/ és egy elkésett hallgató viharzott be. A lány, mint egy táncoló lángocska, vagy mint egy tréfás kedvű kobold végigszáguldott a karéj két oldalát elválasztó lépcsősoron, aztán elnyelte őt a tömeg.
A padsorok zsúfolásig megteltek, Kováts tanár úr órájára érdemes volt odafigyelni.
Azzal kezdte, hogy felvetette szép, ősz, oroszlánsörénnyel díszített fejét, szembenézett az évfolyammal és feltett egy kérdést. És ettől a kérdéstől forrni kezdett a teremben a levegő.
-Önök szerint hölgyeim és uraim igaza van Leibniznek, aki azt állítja, hogy a művészet a fogalmi megismerésnek csak mintegy gyarló, primitív tökéletlen elő-fokaként létező érzelmi-gondolati tevékenység?
Az évfolyam felmorajlott. A kérdés elevenbe talált, igazi "világnézeti" kérdés volt. "Ült" ebben a közegben, ahogy mondani szokták. Az évfolyam hallgatóinak zömét értelmes, gondolkodó munkás-paraszt származású fiatalok tették ki, ezerszer vitatkoztak már ezen a témán maguk között. Mi a művészet? Autonóm-e, elválasztható az élet többi területétől, vagy csak relatív autonómiáról beszélhetünk?
Ha az ember igennel felel a neves tanár kérdésére, nem kevesebbet állít, mint, hogy az érzékek világába tartozó művészet, sőt, egyáltalán az "érzékiség" a lét alacsonyabb rendű szférája, a valóság objektív természete csak a fogalmi természetű gondolkodás útján ragadható meg. Ha nemmel felel, beleesik abba a hibába, hogy abszolutizálja az érzéki megismerés objektív voltát, s magát a művészi megismerést teszi első helyre a világ megismerésének folyamatában.
A lét és tudat kérdésének megítéléséről volt itt szó burkoltan, s a hallgatók világnézeti beállítottságuknak megfelelően válaszoltak rá igennel, vagy nemmel.
Kováts professzor úr a kérdés feltevése után néhány pillanatig hallgatott, időt hagyott a hallgatóknak, hogy ki-ki magában megfogalmazza a maga válaszát, s csak, miután a padsorok elcsendesedett folytatta újra.
-Emlékeznek ugye arra, korábban már volt szó róla, hogy a művészetet, mint az esztétikum legmagasabb rendű és fokú kifejeződését a valóság esztétikai elsajátításaként jellemeztük. Nos ebből a marxi alapállásból kiindulva kiemelhetjük, hogy a művészet a társadalmi lényként felfogott ember egyetemes elsajátító gyakorlatának része, szerve. Az a tény, hogy "esztétikaiként" jellemezzük, az a tény pedig rávilágít sajátos jellegére, mely semmi mással nem hasonlítható, történelmileg, társadalmilag meghatározott, és mindenképpen gyakorlati tevékenység. Itt kell megkeressük hölgyeim és uraim a művészet principiumát, ami alatt annak kezdetét és vezérlő elvét is értem.
A professzor elhallgatott. Zsebébe nyúlt, kihúzott egy kockás zsebkendőt és kifújta az orrát. A teremben halálos csend lett. Mindenki értette Kovátsot. Szekeresék klikkje jobbra elől kétségbeesetten nézett egymásra. A professzor ugyanis az utolsó mondatot nem kijelentő mondatként, hanem kérdő-mondatként citálta, és így egészen más értelmezést kapott /sokkal másabbat, ahogy egy népszerű riporter fraternizálja a rádióban gyakorta/ -Marx tézisei ezzel a mondattal a késpenge élére lettek állítva.
Szemerédi János átnézett a túloldalra. A fejek mozogtak előtte, első pillanatban nem látta Vadmacskát, de aztán egy megnyíló résben észrevette. A lány hátrafordította a fejét, arra, amerre ő ült fenn a kakasüllőn. Hosszan egyenesen néztek egymásra. Karolina szemének sugara tiszta volt és bíztató. Azt mondta Jánosnak Vadmacska átható, kardpengeként vágó, lámpásként világító tekintete, itt vagyok, láthatsz, megismerhetsz.

De nem ez volt a nap szenzációja.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2008-01-09 17:14:23

A Kováts prof személye teljesen kitalált, a figura karakterét egy sebészorvosról szedtem le, emlékezetből, és nem teljesen ráillően. Az egyetemi évek, ahogy írod, meghatározó élményt jelentenek, én azonban az Agrártudományi Egyetemre jártam Gödöllőre, az ELTÉ-vel kapcsolatosan sok mindent ki kell találnom. Voltam ott többször is haveroknál, de az épületre, az elrendezésre, stb, nem emlékszem olyan jól, mint az Agráregyetem esetében. Szemerédi figurája teljesen "légből kapott", Kassai Karolinát azonban valakiről mintáztam.
Köszönöm az érdeklődést és a kedves sorokat.
Te melyik egyetemre jártál, mit végeztél?
Szia: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2008-01-08 18:44:49

Szia!
Nem tudom, a szereplők személye mennyire kitalált vagy mennyire valóságos, itt most Kováts professzor úrra gondolok, de tény, hogy az egyetemi évek mély nyomot hagytak benned. Én is nagyon szerettem egyetemre járni, talán ez az egyik oka, amiért szívesen olvasom soraidat.
Szeretettel: Rozália
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2008-01-08 07:57:55

Köszönöm Colhicum, hogy továbbra is olvasod, és megírod a véleményedet! E-mail címemre jó néhány olvasó is ír rendszeresen, nekik is köszönöm. Remélem a továbbiakban sem okozok csalódást.
Üdvözlettel: én

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Korhadt szálfák című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Gottfried Keller: Abendlied / Esti dal címmel

Pecás alkotást töltött fel Késő őszi este címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)