Álmomban két egymással párhuzamos betonfal között állok. Iszonyatos a hőség, mintha a nap egybeakarná olvasztani ezt a végeláthatatlan építményt.
Fáradt és szomjas vagyok. Szédülök...Már-már ahoz sincs erőm, hogy elfordítsam a fejemet, hogy a tekintetemmel a kiutat keressem.
A hófehér falak, mintha közelednének, összeakarnának préselni, magukba szívni, véremmel oltani állati szomjukat.
Óh Uram, hová jutottam?
Egy percre be kell csuknom a szememet....Nyomást érzek a fejemben és a mellkasomban egyre gyorsul a lüktetés, már-már dübörög ez a megfáradt tehervonat.
Lassan azt sem tudom, ki vagyok én, honnan jöttem....Nem számít sem tér sem idő. Édes homály közeledik, és én belelapulok, mint egy puha párnába.
Még érzem a testemet, de már nem elviselhetetlen. Már csak egy burok ami átölel, védelmez.
Kósza gondolattá válok; halvány zöld vízben úszkáló falevél, egy rózsaszírmot simogató pajkos szellő, az ég fekete bársonyából kipattanó csillag.
Már nem számít, hogy nem vagy, hogy elmentél. Nem számít a hazugság, s a megkövesedett fájdalom feloldódik.
Visszatértem önmagamba, az örökké ismerős ismeretlenbe....
Ez volt az az álom, ami vissza hozott a fájdalom vakító kapujából.
A falak leomoltak, és az a furcsa árnyék, ami rávetült, nem te voltál, nem te akit szerettem....