Kloé sivatagos szemekkel bámult maga elé. Már idejét sem tudta, mikor látott utoljára színeket. Az otthon vakító fehér falai magukba szippantották a fehér ruhás ápolókat, akik szinte észrevétlenül tették a dolgukat a betegek között. Fehér volt az ételek többsége is, felismerhetetlen ízű és állagú ennivalók lapultak az azonos színű tányérokon.
Senki nem szólt egy szót sem, legalábbis ő nem hallott az őt körülölelő világból semmit, csak a saját belső kis hangjait, a régről őrzött kacagásokkal, beszélgetésekkel. A diagnózis már gyerekkorában kiderült. Anyja orvostól orvosig cipelte a feltűnően csendes és fáradékony kislányt, aki halálos nyugalommal tűrte a bökdöséseket, szurkálásokat, különös kórházi kezeléseket. Az elején még beérték a fehérköpenyesek egyetlen gyógyszerrel. Mosoly szédült Kloé szájára, mikor ez eszébe jutott: legelső gyógyszere is csillogó hófehér volt, állandóan feltapadt a szájpadlására, szinte lehetetlen volt lenyelni.
A következő tünetek kamaszkoráig várattak magukra. Az első szerelemmel egyidejűleg beköszöntött a félórás sírások, majd őrült hisztériák korszaka. Bármit tehetett, vagy mondhatott a család, a barátok, mindenen képes volt sírni. Bárki haláláért szívesen magára vállalta a felelősséget, bűntudata volt, ha nem került legalább naponta egyszer megalázó helyzetbe. Ekkor költözött be először a fehér falak közé. De akkor legalább még beszélt. A diagnózis pedig változatlan maradt. Csak kapott még egy sárga gyógyszert is.
Felnőtt korára magányos lett, nem bízott senkiben, viszont nem állhatta meg, hogy ne akarjon akár erőszakkal is segíteni vadidegeneken. Őrült szédelgésekbe kezdett a város peremkerületeiben, ahol szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb emberek kezeit markolászva próbált hitet adni és kapni. De nem ment.
Amikor végérvényesen a fehérre mázolt falak között lelt otthont, az orvosi konzílium legfiatalabb doktora kiállt mellette, miszerint nem őrült ő, csak túlságosan szereti az embereket. A professzorok egyöntetű fejrázása azonban egyértelművé tette a diagnózist..
A színek elkoptak, a zajok elcsendesültek Kloé fejében, csak saját, ütemes szívdobbanásai hitették el vele, hogy még él.
Időnként orvostanhallgatók rémült csoportja tipródott végig közöttük, hallgatva a professzorok esettanulmányait, de ő a saját csendjébe merült és soha nem hallhatta, hogy az orvos a beszámolója végén felé bökve azt suttogja menekülni kész diákjainak:
- Ja, és ott van a nő, akinek túl nagy a szíve.