V.






Két édes-keserű év telt el.
Öröm is volt, gond is volt ez alatt a két év alatt bőven.
Úgy jöttek egymásra, mint derűre a ború. Rosszra a jó, jóra a rossz.
Nyár volt ismét, a fák boldogan tárták szét ág karjukat az erdő alján, belélegezték a napfényt.
Zengett a mező a tücskök hangversenyétől. A virágok tarka sávjai lefutottak a patakig, s megfürödtek benne. Mirjam vizet hozott fel, ügyesen egyensúlyozta a vödröket a vállán keresztbe vetett hosszú farúdon. Beleöntötte a patak vizét a tekenyőbe, belegyűrte a fehérneműt had ázzon.
Hétágra sütött a nap.
-Ennék valamit, -mondta sóhajtva Honoré de Boileau Maricának, és letette a kaszát. Tenyerét beletörölte a nadrágjába. Felső teste meztelen volt, akár egy napszámosé.
-Hozok cipót! -A lány felegyenesedett, két marka tele volt lekaszált szénával. A kisfiú, nem messze tőlük egy kis zöld gyíkot kergetett.
Marica beszaladt a házba, térült, fordult, s már jövögetett is visszafele, kezében a jó fekete kenyérrel. Leültek a fűbe. A lovag keresztet rajzolt a cipó hasára, megtörte, s az egyik felét odanyújtotta a lánynak: egyen maga is!
-Már nem kell tegeződnünk? -nevetett Marica.
Állandó játék volt ez kettejük között, hol az egyik kezdte az egyik végén, hol a másik folytatta a másikon.
Amikor elverte éhét, azt mondja a katona a paraszt-lánynak: ihatnék is.
Az meg már fut újra, s hozza ki a kamrából a jó hideg borocskát, barátok borát ezüstkancsóban.
Kenőcsért, jóslásért a mindszenti fekete barátok is feljártak a cotagéhoz, s fizettek mikor milyük volt, azzal.
Ivott a legény, s hallgatott. Nézte az eget, a gomolyodó felhőket odafönn a végtelen kékségben. Arra gondolt, milyen jó lenne egy nagy madár hátán felrepülni odáig, s megnézni, mért kék az ég.

-Odahaza, a Loir mellett is pont ilyen, -mondta magában kicsit szomorkásan. Olyan távol volt már attól a világtól, mintha egy másik bolygón élne. Háború készült, ez is nyugtalanította. A barátok beszédéből kitudódott, a magas porta elindította csapatait, Havasalföldet már végigrabolták, ki tudja merre járnak most. Honoré de Boileau katona volt, a francia király lovagja, harcolni akart.
A kisfiú eleresztette a gyíkot és apjához tipegett. Rámutatott a nagy késre, ami a lovag derékszíján függött.
-Mi kéne kisember? -nézett rá az, félig leeresztett szemhéja alól.
A gyerek nem szólt, csak mutogatott a késre.
-Kés, -mondta Honoré. -Próbáld szépen te is: kés.
Válasz nem érkezett. Hmmmmmm.....
-Ne nyúzd, -szólt közbe Marica, -majd megtanul beszélni, ha akar.
Fecskék cikáztak a levegőben, bőgött a tehén, ugatott a kutya.
-Olyan kis kuka, -nevetett a katona. -Gyere ide kicsi Kuka. Nesze, itt a kés.
Lecsatolta övéről, s tokostól a kisfiú kezébe adta. A gyerek megpróbálta kihúzni, veszkődött vele.
Anyja fejcsóválva elnézte egy ideig, aztán hemperedett egyet a fűben, felült, s óvatosan kivette a vadászkést a kicsi kezéből.
-Kés, villa, olló, nem gyerek kezébe való!
-Ú' se tuggya kihúzni, -morogta Honoré, de Boileau.
-Akkor se játszóggyon vele, -állt a talpára Marica. -Magának is csak ennyi esze van!

Egész nap a mezőn dolgoztak. Estenden kitikkadva a nap hevétől körbe ülték a súlyos tölgyfa asztalt. Friss juhsajtot ettek fekete kenyérrel, s a barátok borát itták hozzá. Nem sokat beszéltek, ki-ki saját gondolataival volt elfoglalva. A gyerek már aludt, szuszogása oda hallatszott a padka mellől.
-No, jóccakát, akkor! -mondta Mirjam, amikor a kancsó kiürült. -Tegyük el magunkat holnapra.
Felállt, s nehézkes, fáradt léptekkel elcsoszogott.
A fiú a lányt nézte a lány a fiút. Marica arcát pír lepte el, vállát alig észrevehetően megvonta, s nemet intett a szemével. Honoré felkapta az ezüst kancsót, s a falhoz vágta. A csattanásra a gyermek felébredt, és sírni kezdett. Egy pillanatig a szerelmesek döbbenten néztek egymásra, aztán Marica a bölcsőhöz ugrott és ölbe kapta a kicsit. A lovag füstölgő méreggel fordult ki az ajtón, maga se tudta, kire-mire haragszik. Máskor is megesett, hogy valamelyikük fáradt volt, nem kívánta a szerelmeskedést, harag, háború, soha nem volt azelőtt e miatt. Kiment az istállóba, bevackolta magát a szalmába. Nyáron, amikor meleg volt, ott szeretett aludni. Több volt a levegő, nagyobb volt a tér körülötte. Szempillái lecsukódtak, hullani kezdett lefelé, egy sötét, mély kútba. De, hah, mi ez? Valami visszalökte. Egy eszme. Vagy inkább egy kép. Ott állt a kastély feljáróján, vértjén szikrát vert a napsugár. Szembe' vele mátkája, a királylány hófehér ruhában, karján rózsák. Mosolygott, hívta őt.

Felkelt. Megkereste a sötétben a kardját. Óvatosan, hogy zajt ne csapjon, kisurrant a holdfényre. Leült a küszöbre, ölébe fektette a pallost. Kihúzta vadászkését a tokból, s a hegyével kifejtette a nagy követ a markolatból. Odaosont a cotage ablakához, s a párkányra tette a rubintot.

Úgy ment el, hogy meg se csókolta a kisfiát