Idegesít a csönd. Égeti szememet a kimerültség. Már majdnem éjfél. Újra és újra végigsétálok a folyosón, aztán egy hirtelen ötlettől hajtva a vizsgálóhoz lépek. Mocorgásomra felfigyel az orvos, és idegesen összerántja a függönyt. Az ápolónő rosszalló tekintettel néz végig. Nem érti, miért nem értem meg, hogy tilos itt lennem. Nem értem, nem tudom felfogni, miért nem lehetek a gyerekemmel. Az enyém, az én fiam!
Marja a könny a szememet. Nem, nem fogok sírni. Ha oda engednek, nem szabad, hogy vörös legyen a szemem. Nem szabad látnia, hogy kétségbe vagyok esve.
Emlékekbe próbálok kapaszkodni. Felidézem ragyogó kék szemét, szőke hajpihéit. De most az a kékség idegen. Hát, persze. Az évek során a világító kékből mocsár-zöld lett. A szőke pihék? Sötétbarna varkocs verdesi lapockáját. Az apró kis talpacskák már hatalmas bakancsokba bújnak. Alig pár éve ő bújt hozzám, pár órája az én fejem pihent az ő mellkasán.
Újra a folyosó kockáit koptatom. Magamban imádkozom. Megakad szemem a karácsonyfán, és elnézést kérek magamban az Égi Anyától, amiért nem az ő újszülöttjét ünneplem, hanem az enyém miatt kérem a segítségét, az én gyerekemért rettegek. Nem akarok gondolni rá, de újra és újra megjelenik előttem a szenvedő gyerek képe. Látom kíntól görcsökben vonaglani, hallom jajgatását.
Leülök a karácsonyfa mellé, térdeimre hajtom a fejemet. Könnyeim megállíthatatlanul folynak. Az orvos kezét érzem a vállamon. Felnézek. Látja rémületemet, és már mondja: Ne ijedjen meg, már túl van a nehezén. Nagylelkűen megengedi, hogy pár percre bemenjek a vizsgálóba.
Nem tudom, melyik a fehérebb. Az ágynemű, vagy a fiam arca. Amint meglát, mosolyra húzódik a szája. Kicsit erőltetett, kicsit hazug, - de mosoly. Úgy teszek, mintha hinnék neki, belemegyek a játékba. Te hazudsz nekem, én hazudok neked. Hősiesen eltitkoljuk a fájdalmat, a rémképet. Férfiasan titkolózunk, mert úgy talán könnyebb - a másiknak.
Az orvos újra kiküld. Hiába kérem, hadd maradjak. Látom a szemén, hogy nem szívesen teszi, de nem enged. Talán igaza van. A folyosón ácsorgok, és várom az újabb eredményt. Tudom már, hány járólapot tettek a földre, hány zöld négyzet borítja a falakat. Őrjítően lassan múlik az idő. Amikor újra nyílik a vizsgáló ajtaja, térdem kocsonyássá válik. Az orvos szeme mosolygós, hangja megnyugtató. A fiatal szív erős, leküzdi a kórt - mondja. - Egy-két hétig orvosi felügyelet, aztán újra a régi lesz.
A kórterem már otthonosabb.
Éjfél elmúlt A kimerültségtől elaludt a fiam. Nem maradhatok tovább, haza kell mennem. Addig, amíg van erőm. Reggel majd visszajövök,- új erővel, új reményt hajszolni.