Egy szeptemberi délután néztem, ahogy a szemközti fáról lehullt egy levél. Lassan röppent, a szélben kicsit cikázott ide-oda, majd földet ért. Talán így röppent felém is a szerelem. Észre sem vettem.
Előbb a testemre pottyant, ott elidőzött egy kicsit. Azután egyszer csak beférkőzött a lelkembe. Most nem hívtam, de most jött. És hozta magával az összes kellékét. A gyomorgörcsöt, a zsibbadást, a sírást, a bamba bámulást és a váltakozó perceket. Észrevétlenül lopta el a józan eszem, a nyugalmam. Azt gondoltam, talán menekülnöm kellene, de a lelkemben van, jönne velem.
- És milyen?
- Háá...t, van két keze, lába, feje, eszes, jóképű - mondanám, de hirtelen rádöbbenek, semmilyen, olyan, mint mindenki más. Mégis! Neki szívesen megcsókolnám a szemét, az egyiket, majd a másikat és az orrahegyét.
- Milyen?
- Semmilyen, olyan, mint mindenki más. De ha nem hallom hiányzik, és szinte fáj. És ha itt van, csak veszekszem, azután békülnék, de félek, hogy már késő.
- És ha itt hagy?
- Egy kicsit belehalok.
- Elmúlik, tudod?
- Persze. Ahogy minden nap is, egyik a másik után. De most beszőtt, mint egy pókháló. És ha még egyszer megkérdezed, milyen? Semmilyen, olyan, mint, mindenki más. Csak a lelke ér az én lelkemhez. Melegít egy kicsit.
Ne kérdezd még egyszer! Csak azt tudom mondani, semmilyen, olyan, mint mindenki más. De tőle sírok, és zsibbad a bőröm, és görcsben áll a gyomrom. Tőle lettem olyan, mint egy lassú mozgású báb, mert minden erőm a lelkembe szállt.

P.Szabó Mária