Unottan nézett maga elé, fejét-a merengők jellegzetes tartásával-a kezében támasztotta. Fehér szakálla lassan lengett mellkasa előtt, ahogy fújta a szél. Arca, keze fáradt volt és ráncos, de erőt sugárzott. Kezén egy kicsi, kék dobókockát görgetett ide-oda, mint aki hamarosan eldobja. De még várt vele. Azt fontolgatta, melyik szám legyen valakinek, egy embernek az utolsó esélye. Aztán kezébe zárta a kockát, és így szólt fennhangon: kettő. És eldobta.

A lány hallotta a dühös kiáltásokat, és az ajtókon puffanó fekete bakancsos lábak tompa hangját, ahogy egyre közeledtek. Keze jéghideg volt, az összes meleg, ami csak testében lehetett, a szívében hömpölygött, aminek dobbanásai lassan minden más hangot elnyomtak. Moccanni sem tudott a szekrény tetején, már nem is emlékezett rá, hogy préselte be magát oda. Szeme arra a pontra meredt nyugalommal, ahol az ajtót sejtette. Várta a pillanatot, mikor a magába ölelő sötétséget felhasítja a kitáródó ajtó mögül beszűrődő neonok fénye. Nem kellett sokat várnia.
Az ajtó kitárult, és a rajta berohanó alakok sötét arca, sötét ruhája és fegyvereik eszébe juttatták, hogy mi történik. Hirtelen megint tisztán hallott minden szót, és mikor szeme hozzászokott a vakító fényhez, felismerte az embereket, akik érte jöttek. Nem egy barátját látta már, ahogy ugyanezek az emberek elhurcolják, hogy aztán örökre egy sötét cellába, vagy a halálba küldjék.
Arra gondolt, hogy megérdemli. Hogy az életben annyi szörnyűséget tett, és annyira kevés jót, hogy nincs is értelme fohászkodni Istenhez. Csak a szerencséjében bízhat, az a tolvajokat és a gyilkosokat is megsegíti néha. Arra gondolt még, hogy ha most sikerül, csak most az egyszer, utoljára, akkor megszüli a gyermekét, és soha többet nem lop. Soha többet nem öl.
A fekete ruhások, módszeresen átvizsgálták a szobát, aztán benéztek az ágy alá, az ágyneműtartóba, és a szekrény alá is. Továbbindultak. Elhaló léptük nyugalommal töltött volna el bárkit. Egyikük, a legnagyobb férfi mégis visszafordult, és a szekrény felé indult. Állj! A katonák visszamentek a szobába.
A lány előtt kezdett elsötétedni a világ.

A kocka sokáig gurult, egy spirál mentén elkezdett hengeredni, egyre kisseb köröket leírva. Mikor a kör közepére ért, egyik sarkán forgott, majd lelassult, és aztán bizonytalanul eldőlt a hatos oldalára: az egyes volt fölül. Az öreg hunyorogva nézett és felhúzta a szemöldökét...abban a pillanatban mégis billent egy utolsót a kis kocka...

A nagydarab katona megállt a szekrény előtt, széttárta az ajtaját, és kivett belőle egy játék pisztolyt. Diadalittasan, vihogva körbemutatta a többi férfi előtt. Azok épelméjűségében kételkedve néztek rá, és szó nélkül tovább futottak.
Újra csend volt a szobában, magába ölelő, simogató csend. A lány hitetlenkedve nyitotta ki a szemét. Még várt egy kicsit, hátha visszajönnek érte. Szíve még magánál tartotta a meleget, feje még üresen kongott, ahogy a gondolatok csapongtak benne.
Néhány óra múlva lemászott, és térdre rogyott a szekrény előtt. Nem akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje volt. Nem is hitte. Inkább kezét a szíve alá tette, és imádkozni kezdett. Imája két szóból állt: köszönöm, Istenem.

Az öreg, elégedetten nézte egy darabig a kockát, aminek színe beleolvadt a felhő színébe, amin nyugodott: mosolyogva, hátán a kettes számmal.
Egyenes szemöldöke ismét ívbe görbült. Száján kis mosoly húzódott. Lefelé nézett, merengőn, és bár úgy látszott, hogy semmit sem néz, többet látott, mint egy sok-sok kilométerrel lejjebb repülő sas. Látott egy anyát, akinek a gyermeke mostantól fogva az ő gyermeke is lesz.