HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47188

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2008-01-15

Havasi gyopár 50.

5.


Arra várni, hogy az ember találkozzon titkos kedvesével a világ legédesebb keserűsége: ami létezik feszülés, remény és kétség között, mind benne vibrál a várakozásban, erőt ad és csüggeszt, feltár és befed, magával ragadó égi muzsikával involvál és döngeti a pokol fülsértően harsogó cintányérjait dühös egek alatt. A várakozás olyan, mint Isten ajándéka és a pokol kísértése egyszerre. A beteljesülés, a boldogság még az idő távoli horizontján lebeg, a szorongást, félelmeinket meg már éppen kezdjük elhagyni. Ülünk a semmi közepén Neverlandben. Várunk arra, hogy elteljék az idő, leperegjenek a mostani percek, s eljöjjön az, az egyetlen. Így érzett, vagy tán még árnyaltabban -ha szavakba nem is tudta önteni- János a májusi meleg délelőttben a Múzeumkert egyik padján, míg Vadmacska karcsú figuráján legeltette szemét. A lány a lépcsősor közepén ült keskenypántos, virágmintás, könnyű anyagból készült nyári ruhában Molnár Zita mellett, térdeit átkarolta két kezével és felnézett az előtte álló egyetemistára. Onnan, ahol Szemerédi ült Csetényi Barnával érzékelni lehetett, hogy vitatkoznak valamin, a fiú széles gesztusokkal magyarázott, a lányok a fejüket rázták, a vállukat vonogatták.
Szemerédi, csak, hogy teljék az idő, szórakozottan megkérdezte Csetényi Barnát, ismeri-e azt a fiút és Csetényi Barna igent mondott, sőt, a nevét is megmondta, Németh Barnának hívták a műegyetemistát.
-Igen? -Szemerédi egy cseppet meglepődött, hogy barátja a nevet is tudja.
-És, mondd csak Cseba, mit is akarok kérdezni, te tudod mi a csodának jár Karolináék nyakára?
-Nem tudom, -kelletlenkedett Csetényi Barna elhallgatva az igazságot, hogy tudja, pedig igenis tudta, -az volt a dolga, hogy minden ilyen dologról tudjon és jelentse.
Németh Barna a műegyetemi diáktanácsok küldönce volt és arról győzködte éppen Kassai Karolinát és Molnár Zitát, hogy alakítsák meg az ELTÉN is a szabad gondolkodás szervezeteit.
A lányok /Csetényi Barna ezt is tudta/ azért ellenkeztek, mert úgy vélték, az ELTE tanár-szakos fakultásain sokkal több az úgynevezett "jó káder" és a bizonytalankodók is nagyobb többségben vannak, mint a Műegyetemen. Valóban így volt, Csetényinek ezzel egyező információi voltak. Az ELTE nem látszott túl jó táptalajnak a szabadgondolkodáshoz.
Már-már úgy látszott, vége lesz a tanácskozásnak, elmegy a műegyetemista. Kezet fogott a lányokkal /ez akkoriban még nagy divat volt/, nevettek mindhárman, talán Németh Barna mondott valami vicceset. Indult volna, visszaintett még, ekkor azonban fentről, az oszlopcsarnok éles árnyékából Tószegi Roland vált ki és kettesével véve a lépcsőfokokat leugrabugrált a csoporthoz. Tószegit mindenki szerette az évfolyamon, közkedvelt figurája volt az egyetemi életnek, természetes, könnyűvérű elegáns fickó, különös keveréke Háry Jánosnak, Ludas Matyinak, Köpeniczki kapitánynak és Baudolinónak, Baudolinót én teszem hozzá most 2005-ben, amikor ezeket a sorokat papírra vetem, 1956-ban, a történet cselekményének idején, és 1984/85-ben, amikor is Csetényi Barna elmesélte nekem a Múzeumkerti eseményeket, még nem létezett "Baudolinó"
Tószegi Roland úgy tudott hantázni, hogy ezek négyen elbújhattak mellette, stiklijeinek se szeri se száma, egyszóval nem ment a szomszédba barátunk egy kis svihákságért. Most már négyesben beszélgettek. Roland leült Kassai Karolina mellé a lépcsőre, teátrális mozdulattal átölelte a lány vállát, súgott valamit a fülébe, amire Vadmacska, amúgy jó "vadmacskásan" hasba bokszolta, és a fejét is csépelni kezdte mindkét kezével.
Folyt fenn a Nemzeti Múzeum háromszögletű timpanonja alatt "Pompeius oszlopalján" a színjáték, aztán, egyszer csak váratlanul felpattant Tószegi Roland és átkarolva Németh vállát a Körút túlsó oldala felé mutatott, ahol, tudvalévőleg, egy bájos kis söröző rejtezett a lombok alatt, színes vászontető árnyékában.
"Megyek és is" -állt fel Molnár Zita, legalább is így lehetett elképzelni a padról, ahol Szemerédi és Csetényi Barna ültek.
"Én maradok" -mondta Kassai Karolina, -ezt fejezte ki az elutasító gesztus.
A fiúk közrefogták a szép, barna Zitát, és Csetényi Barna legnagyobb szívfájdalmára magukkal hurcolták. Vadmacska egyedül maradt a lépcsőn, hátra támaszkodott, fejét hátrahajtotta, szemét behunyta. Karcsú teste, mint felajzott íj feszült, ívet képezett. Keblének halmai kirajzolódtak a könnyű anyag alatt, két egyforma, szabályos dombocska. Szemerédi nem merte felemelni tekintetét azokig a dombokig, a lány karcsú bokáit gusztálta, szandálba bújtatott mezítlábas lábfejét, bőrének elefántcsontszerű tisztaságát, gyöngyfényes ragyogását. Elbűvölte Karolina bokája, lábfeje, a szandálból kikandikáló újacskák bája. Aztán nagy sokára felemelte tekintetét erről a már-már mitikusnak és transzcendentálisnak nevezhető képről, tovább siklatta bűntudattal, fel a lány derekára, a szolid halmokra, a kar és a vállak meztelenségére, a kulcs-csont ívére és a csinos kisfiús arcra. Karolina kék szemét most nem láthatta, de kirajzolódtak a száj, az orr, a fül, az áll, és a nyak hajlatának, ismerős, és mégis felidézhetetlen vonásai.
Indulnia kellett volna de még habozott. Nem fűlött talán a foga ahhoz, hogy annyi elutasítás után, orozva kapjon egy olyan alkalmon, amit a sors tálcán kínált? Aligha. Inkább tutyimutyi volt a János. Kellett egy lökés, hogy kimozduljon tehetetlenségéből. Egy dalt dúdolgatott, /inkább csak dünnyögés volt az/ az akkor népszerű slágert:

"A jóbarátok mind elmennek tőlem,
most nem ismernek rám az emberek,
egy kitagadott ember lett belőlem
férfi, aki élni nem szeret."

-Menj már, -kiáltott rá Csetényi, menj, menj!
Szemerédi ránézett, de nem mozdult, folytatta a dalt.

"Magányos szikla-óriás
a sorsunk néma álmodás
ilyen vagyok Te nélküled
de nem igaz, hogy elfelejtelek"


Csetényi Barna oldalba taszajtotta, ez volt a szükséges lökés, majdnem leesett a padról János.
-Indulj bolond, mire vársz?!
Felállt délceg Szemerédi János, hóna alól előremeredt a nagyalakú, spirálrugós jegyzetfüzet széle. Felállt és lassú, bizonytalan léptekkel elindult a lépcső felé. Pár lépés után, úgy látszott, összeszedte magát, derekát kihúzta. "Én azért Szemerédi János vagyok" -mondta a mozdulat. Ment, egyre közelebb ért, fellépkedett a lépcsőn, ott állt már a lány előtt. Vadmacska nem nézett fel. Csodálatos, hihetetlen, és mégis igaz, -nem vette észre, hogy János előtte áll. Vagy, ha igen, jól eljátszotta, hogy nem veszi észre.
-Szervusz Karolina, -szólította meg a fiú a lányt.
Kassai Karolina kinyitotta a szemét. Hunyorgott, a nap pont Szemerédi János felől sütött. A fiú észlelve a malőrt figyelmesen oldalra lépett. Kassai Karolina felállt a lépcsőről és kezet nyújtott neki.
-Szervusz János. Te vagy az?
Gyenge pír lepte el Vadmacska arcát, ahogy azt mondta: "szervusz János, te vagy az?", -és végig rajta maradt, amíg beszélgettek.
Néztek egymásra, nagyon elfogódottak voltak mindketten.
János alig tudott megszólalni, levegőért kapkodott:
-Itt van a jegyzet....
-Milyen jegyzet?
-Hát tudod, amit köröztettél az évfolyamon, a Kováts előadásának jegyzete.
Nyújtotta a füzetet, Karolina átvette és belelapozott.
-Köszönöm. Nagyon aranyos vagy és...Ráért volna, nem kellett volna így sietned.
-Arra gondoltam...
-Mire?
-Arra, hogy esetleg most kell, merthogy...
-Á, nem. Csak, tudod, jön a vizsgaidőszak és én nem jegyzeteltem le azt az anyagot. És tudod...
Csend szakadt közéjük, nagy-nagy, beszédes csend.
-Hogy állsz a felkészüléssel, -törte meg a csendet János.
-Sehogy, nevetett Karolina. -És te hogy állsz?
-Én dettó. Akarom mondani, én se sehogy
Újra csak a szemek beszéltek az ajkak helyett. János látta a gyenge pírt a lány arcán és láza lett tőle hirtelen. A mozgás, az idő lelassult körülöttük. Egyike volt az a perc, azon perceknek, amelyek elteltükkel sem múlnak el soha.
-Szeretnék valamit kérdezni, -mondta János, -de nem tudom, hogy...
-Mondjad, -sütötte le a szemét Karolina.
Beszélgetés közben hol ránézett Jánosra, hol elkapta a tekintetét.
-Szóval azt szeretném....
-Mit?
-Hát csak azt, hogy írtam Neked néhány levelet, tudod,... hogy...
-Hogy...?
-Szóval mindenféléről, és...
-És...?
-És nem válaszoltál soha, én meg azt hittem... azt hittem...talán...
Karolina nevetni kezdett, János is nevetett. Oldódott a feszültség.
-Bocsáss meg, félreérted, -mondta Vadmacska, -én olyan rossz levélíró vagyok, meg aztán nem is szeretek levelezni, és azt gondolom, hogy ha az embernek más mondanivalója is van azon kívül, hogy kell neki egy jegyzet, vagy ilyesmi, akkor azt nem egy ilyen nyílt levélben....amit bárki elolvashat...és...
-Azt mondod félreértés volt?
-Hát persze.
-És most...most akkor minden rendben van?
-Hát persze.
Jánosba újfent bennszorult a szó, kínlódva kereste, hogyan folytassa.
-És...és... most már, ezentúl, ha véletlenül valami fontos dologban írok, vagy odamegyek hozzád, akkor nem kell...nem fogok....nem fogsz...?
-Nem János. És tényleg ne haragudj. Az egész az én hibám volt.
-Dehogyis, -mondta Szemerédi János. -Nem a Tied, Karolina, hanem az enyém. Nekem kellett volna...
-Megyek most, -mondta Vadmacska. -Tudod be kell mennem még a tanszékre, mert...
-Jól van, nem baj. Menj, nem akarlak feltartani. És...nagyon örülök...nagyon örülök...annak...
-Én is nagyon örülök...
-Nagyon örülök, hogy találkoztunk és hogy tudtunk végre beszélgetni, és, hogy tisztáztuk a félreértést.
-Én is nagyon örülök János!
Kassai Karolina nyílt, tiszta tekintettel nézett Szemerédi János szemébe. Nyújtotta a kezét, kezet fogtak, aztán egyszer csak közel hajolt Vadmacska Jánoshoz, és megcsókolta az arcát.
-Szervusz, -mondta és megperdült, és már szaladt is lefelé a Múzeum lépcsőin.
-Szervusz, -kiáltotta utána Szemerédi János.
Állt a lépcsőn, eszébe jutott, hogy felajánlhatta volna Karolinának, hogy elkíséri. Nem volt jelentősége. E pillanat után sem a múltnak sem a jövőnek nem volt többé jelentősége. János, részegen az élménytől, eltelve Vadmacska látásától, arcának pirosságától, szavainak édességétől lebotorkált Csetényi Barnához, megállt a pad előtt és a következő kijelentésre ragadtatta magát.
-Én, most ünnepélyes esküt teszek Cseba. Esküszöm az egy élő Istenre és a becsületemre, hogy soha többé nem fogok kételkedni Karolinában és ha kell ezer évet várok arra, hogy újra találkozzak vele.
Isten engem úgy segéljen.
-Megjegyzem magamnak, -morogta kissé kedvetlenül Csetényi Barna.
-De arra azért kíváncsi leszek, akkor is tartod-e majd az esküt, ha legközelebb levelet írsz neki, és nem kapsz rá választ!
-Majd meglátod tagom, -mondta Szemerédi János. -A mai naptól kezdve más ember lettem. Újra tudok hinni!

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2008-01-16 19:28:06

Megtisztelő vélmények Kedveseim! Szóval azt mondjátok, hogy úgy írok, mint egy író? Irtó izgi. Lehet, hogy itt valami elveszett...örökre?! (A lepisilt lángész tipikus esete, avagy suszter maradj a kaptafánál, teniszedző a fonáknál)
A pernyén azért még megpróbálkozom a folytatással!!
Komolyra fordítva a szót, nagyon jól esnek elismerő szavaitok, tényleg nem tudom /ez nem álszerénység/ megérdemlem-e őket...??????????
Majd igyekszem meghálálni.
Szia és köszi mindent! Sokat jelent. Erőt ad.

-én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2008-01-16 18:35:10

Szia!
Teljes mértékben egyetértek Colhicummal, szinte együtt lélegzem a szereplőiddel. Most éppen Erich Segal egyik regényét olvasom, de a te stílusod sokkal jobban tetszik.
Szeretettel: Rozália

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 4. címmel

Hayal bejegyzést írt a(z) A szerelem hét napja című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A veréb és a varjú címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Szerethető... című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Fekete lombok alatt című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Titkos út című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Október című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Majmok hajója című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)