Egy barátom azt mondta: mindenki egyedül van. Bevallom először nem nagyon értettem eme fajta arcpoétikáját. Takaróztam azzal, miért is lennék egyedül? Hisz van családom, testvérem, rokonom, barátom. De aztán jobban mélyebben belegondoltam, mint ahogy egyébként gondolkodni, elmélkedni szoktam. Igen, egyedül vagyunk. Hiába is tagadnám.... Egyedül vagyunk, de sokan vannak mellettünk, vérünkből valók és sokan mások. Mert együtt vagyunk, együtt élünk, mert valami szorosan összeköt. Ám mégis egyedül vagyunk, még akkor is, ha este ölelő karok közt álmodunk, sőt akkor is, ha gyerekzsivajra ébredünk. Együtt vagyunk. Egy térben és időben. Ám ha becsukjuk a szemünk, megszűnik a külvilág. Olyan dolgok kavarognak a fejünkben, amik általában aznap történtek, vagy ami történni fog. S elkönyveljük a pozitiv és negatív élményeket. Egyedül, csak magunkban. Kavarognak bennünk, mint malterban a cement a homok és a kavics. Mert minden napra jut ebből is, abból is. Nem beszélünk az érzéseinkről. Megtartjuk csak magunknak sokszor azért, hogy másokat ne bántsunk meg. Hisz mindenki más és más. Nincs egyforma ember. Hisz ki tudná megosztani valakivel az összes gondolatát, az összes érzéseit? Képtelenség. Aztán meglehet a másiknak csak jelentéktelen fecsegésnek tűnik amit mondunk. S akkor még nem említettem azokat a dolgokat, amit általában mindenki magába tart. Hazudik, aki ennek az ellenkezőjét állítja. Mert valljuk be, mindenkiben van bizonyos irigység, féltékenység, önzőség, netán nagyképűség rosszabb esetben bosszúvágy hatalomvágy. Ezek negatív sugallatot képeznek gondolatainkban. S csak magunknak valljuk be, csakis egyedül magunknak. Legalábbis úgy hiszem. Vannak vágyaink, elérhető, amiért teszünk is nap mint nap, és van olyan vágy amitől tudjuk, lehetetlen, hogy teljesüljön. Mert képtelenség. S ezt a gondolatot, ha eszünkbe jut, rögtön elhessegessük, gondolván nem normális dolog. Ezért nem szívesen osztjuk meg másokkal. Hogyan is tehetnénk? Még a végén azt hihetnék valami baj van velünk. Nem beszéltünk a félelmeinkről, mely általában a múltból fakad, negatív érzelmek, amiket mástól szenvedtünk el. Mely lerakodott bennünk, mint folyóparton a hordalék. S csak gyűlik-gyűlik az idő múlásával. Némelyeket aztán tovább sodor az ár. Elfelejtjük. S ha már itt tartunk, vannak bűneink, ami szintén csak a miénk. Titokban tartunk egy-egy rossz cselekedetet. Ami mindig kísért, hiába akarnánk felejteni. Fekete foltként marad meg bennünk. Ezt is eltitkoljuk, mit is tehetnénk mást. De nem is értem miket gondolok, s van-e értelme mindennek. Az ember társas lény. Akkor is, ha sokszor vágyik a magányra, a névtelen lakatlan szigetre. Mert ha egyedül is vagyunk saját kis világunkban szükség van, az ölelő karokra, a meleg simogatásra, a jó szóra, egy kedves mosolyra, amit csak egy másik embertől kaphatunk meg. Kell, hogy valakihez tartozzunk. Hiszem: azért vagyunk egyedül, hogy mégse legyünk egyedül. Ez így jó, így természetes. Miért? Tán, mert szeretetre születtünk.