"Ez a vágy erősbödik az órák röptével.
Közeledik a cselekvés utolsó órája.
Reszket egész valónk, az erőszakos csata hatalmától,
mely bensőnkben folyik - a határozott harcol
ott határozatlannal, a szubsztancia az árnnyal.
De, ha idáig fejlődött a harc,
az árny fog győzni - hiába küzdünk.
Üt az az óra - reményeink halálharangja ez."

(E. A. Poe - A perverzió démona)

A nevem Kram, és egy Mark nevű tizenöt éves srác fejében lakom. Tekintve, hogy én nem létezem, csak egy beteg fiú agyában, eme sorokat sem én írom. Mark veti papírra a gyilkosság történetét, amit ma hajnalban követett el. De mielőtt ítélkeztek, tudnotok kell, hogy az egészet az én akaratomra tette, habár nem volt könnyű dolgom. Nehezen tudtam csak rávenni, hogy megtegye, amit kértem tőle. Nekem már sajnos nem akart engedelmeskedni, így hát valaki más segítségét kellett kérnem...
Éjfélt ütött az óra. Az ingaóra harangja szívbemarkoló hangon kongott. Valószínűleg bármely emberi lénynek, aki ezt meghallotta volna, a hideg futkosott volna a hátán, de a szobában ülő fiú nem is érzékelte. Pontosabban a füle felfogta a hangot, csak már az agyáig nem jutott el. Épp a televíziót bámulta, és teljes átszellemültséggel nézte a vérontást, ami benne zajlott. Az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Csak ült a kanapén a fél homályban, néha mosoly ült ki az arcára, valamelyik különösen véres jelenet láttán. Az égen néha átcikázó villámok fénye egy-egy pillanatra láthatóvá tette sápadt arcát, de csak úgy, mint az ingaóra kongása, a villámok fénye sem váltott ki semmilyen reakciót belőle. Továbbra is rezzenéstelen pupillával meredt maga elé. Térde fel volt húzva a hasáig, kezével átkarolta a lábszárát, fejét pedig rajta nyugtatta.
Csak én tudom elmondani, hogy mire gondolt ekkor. Ő nem fog beszélni a kihallgatáson, a szégyen, ami a lelkét emészti, örök némaságra kötelezte. Én csak tudom, tizenöt éve ismerem.
Kíváncsiság. Ez volt az, amit érzett, miközben a sikoltozó áldozatot, és a testének minden részéből kifolyó vérpatakot nézte...mérhetetlen kíváncsiság. Tudni akarta, milyen érzés lehet ezt elkövetni. A kéjes örömöt akarta érezni, amint az áldozata szeméből tükröződő félelmet nézi, mielőtt szépen lassan a vérét ontja. Hallani akarta, ahogy sikít fájdalmában, ahogy a kicsi sebek ezreit ejti, amik nem nagyok, de hihetetlen kínt váltanak ki. De aztán - legnagyobb sajnálatomra - észbe kapott. Rájött, hogy miféle beteges dolgok járnak a fejébe, és elborzadt saját brutalitásától, amint bevillant neki a hosszan tartó kínzás, amit az imént tervezgetett. Majd eszébe jutottam én, és arra gondolt, vajon az én művem volt-e, hogy ilyen képek tódultak a fejébe. De természetesen nem én voltam a hibás, akkor már hónapok óta nem szóltam hozzá. Nem voltam kívánatos személy a fejében, így hát elhagytam, úgy terveztem örökre. De azon az éjszakán, ahogy a televíziót bámulta, és azok a kegyetlen ötletek lepték el elméjét, úgy döntöttem visszajövök még egyszer.
De térjünk vissza Mark barátomhoz, aki abban a percben legszívesebben leköpte volna magát. Elszörnyedve kapcsolta ki a gépet, amit a személyisége torzulása okának tartott. Felkelt a kanapéról és elindult a szobája felé, hogy kialudja magát. Útközben megállt a tükör előtt, amiből egy a rémülettől sápadt, és az egész napos tv-zéstől bevérzett szemű fiú nézett vissza rá. Nem bírt magára nézni, gyorsan tovább is indult, és befeküdt az ágyába. Még egy óráig forgolódott, nem tudta kiűzni a fejéből a rémképet, ahogy a lassú halál elé vet egy másik embert. De végül elnyomta az álom.
Ekkor úgy éreztem eljött az időm. Be akartam hatolni a tudata legmélyére, és ott kényszeríteni rá, hogy tegye meg, amit akarok. De tudtam, hogy nem engedelmeskedne, gyűlölt engem. De azt is tudtam, hogy még mindig a film hatása alatt volt. Úgy döntöttem, nem én fogom megkérni rá, hanem a filmben lévő gyilkos, akire pár órája annyira akart hasonlítani. Mark azon az estén megtapasztalta, hogy egy álom mekkora hatást tud gyakorolni az emberre...
Álmában egy szobában járt. A fal csupa vér volt mindenütt. Megcsonkított testek hevertek a sarkokban, élettelen szemük nyitva volt, és Markra szegeződött, szájuk pedig néma sikolyra nyílt. Markkal szemben egy nő állt, kikötözve és meztelenül. Ő pedig észrevette, hogy egy kést tart a kezében. Megigézve nézett a csillogó pengére, és arra gondolt, vajon mekkora fájdalmat lehetne vele okozni. De nem, ez nem helyes. Késes kezét leeresztette, fejét lassan felemelte és a nőre nézett. De a nő mellett valaki más is állt. A sorozatgyilkos a filmből. Ruhája és arca véres volt, száján gonosz vigyor volt. Markra nézett és megszólalt.
- Szúrd le. - mondta éles, hideg hangon.
- Nem, helytelen lenne! - válaszolta Mark és a fejét rázta hevesen.
- Tudom hogy ezt akarod. Nézd! Itt áll előtted, védtelenül, kiszolgáltatva neked.
Mark tudta, hogy hiába ellenkezik, ő is ezt akarta. Érezte, hogy szíve egyre hevesebben ver, ahogy elindult a nő felé kezében a késsel. Szórakozott a vad rémületén, ami a szemében tükröződött, ahogy a kés hegyével elkezdte simogatni. Aztán belemártotta a hasába. A nő felsikított fájdalmában, és ő szúrt...és megint szúrt, ahol csak érte. Miután már nem talált több helyet ahova a kését döfhette volna, abbahagyta. Hátralépett, és nézte az élettelen testet, amiből ezernyi lyukon szivárgott az életet jelentő vörös folyadék. A szereplő a filmből elégedetten mosolygott és tapsolt.
- Jól csináltad fiam. - mondta, majd leeresztette a kezét és újra Mark szemébe nézett. - És most tedd meg ugyanezt a testvéreddel!
Marknak tetszett az ötlet. A testvére a szomszéd szobában feküdt, védtelenül csak úgy, mint ez a nő.
- Rendben. - mondta. - Megteszem.
És akkor felébredt. Nem habozott, azonnal felkelt az ágyából és elindult a konyha felé. Az ingaóra szerint két perccel volt három óra előtt. Mark lehajtott fejjel sétált, mintha nem bírná el a súlyát, és közben monoton hangon motyogott.
- Jó móka lesz...Élvezni fogom...És ő szenvedni fog...Jó móka lesz...
A konyhába ment, hogy elvegyen egy kést. Azután a testvére szobájába ment, aki az ágyába feküdt és nyugodtan aludt. Mark odalépett, és hangtalanul állt fölötte. A testvére felriadt, és ijedten nézett bátyjára. Ő nem szólalt meg, és azt se várta meg, hogy öccse bármit is mondhasson. Felemelte a kését, és abban a pillanatban, ahogy lesújtott, az ingaóra megkondult. Ez volt az utolsó hang, amit Mark öccse életében hallott, aztán meghalt. De mark nem hagyta abba, tovább döfte egészen addig, amíg már nem maradt rész ahova kését márthatta volna. Aztán megfordult, kését eldobta, majd miután az én kérésemre mindezt leírta, kielégülten visszafeküdt az ágyába és elnyomta az álom.
Kram ezen éjszaka után örökre eltűnt Mark életéből hátrahagyva őt a kétségbeesésben és a siralomházban.

A novella igaz történeten alapult...