HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2008-01-21

Havasi gyopár 51.

6.



Az ember azt hinné a Múzeumkerti légyottot látva, Szemerédi János és Kassai Karolina bárkája révbe ért, vagy legalább is csendesebb vizekre hajózott. A történet írója is megpihen egy percre csúcsán a Parnasszusnak, hátradől, kitekint a teraszon túl hullámzó palack-zöld és mélykék óceánra, és az kérdezi önkéntelen rácsodálkozással: ez volt hát az a földig érő probléma, ami az ifjú Szemerédit nyomasztotta?! 'Iszen hát, milyen egyszerűen oldódott meg? Egy csapásra megszűnt, elenyészett, mihelyst Kassai Karolina kimondta a varázs-igét: "félreértés volt"
Nézem a tenger hullám-tarajoktól szabdalt nyugtalan felszínét, töprengek. Túl egyszerű, gyanúsan egyszerű, -morfondírozok. Hogy is van csak? Vajon nem akkor értette félre János az egészet, amikor megérteni vélte Vadmacska szavait: a "csak félreértés volt János" szavakat?
Próbálok analizálni és szintetizálni. Szétszedem a mozzanatokat, /ez az analízis/ megtapogatom, megforgatom ujjaim között, aztán, mint gyermek a puzzle-darabkákat újra összeillesztem /ez pedig a szintézis/. Sok furcsaság sül ki belőle. A darabkák nem oda passzolnak, ahova kellene, de így is értelmes, fogyasztható képet adnak. Az új kép készen áll. Az jön ki belőle némi silabizálás után, hogy Karolinának, mint minden 20 éves lánynak, tetszett, hogy észrevették, tetszett, hogy tetszik, és ezért félig ösztönösen, félig tudatosan visszaigazolta szépen a tetszésnyilvánítást, amikor Szemerédi János "nézte" őt. Annyit jelentett csak a visszajelzés, nem többet: "igen, észrevettem, hogy tetszem, és jól esik." Vadmacskának emellett lehet, hogy szimpatikus volt egy kicsit a János, régimódi kifejezéssel élve jó szívvel volt iránta, -nem tudom. Talán szívesen tudta volna be őt egy kedves ismerősnek, akivel alkalomadtán lehet váltani egy-két értelmes szót, vagy összenevetni valami szamárságon. Érdeklődése a társaságbeli /56-ban deklasszáltnak számító/ úrilány érdeklődése volt az értelmes, progresszív proligyerek, a Szemerédi János iránt, egy igazi jó keresztény lélek papírízű felebaráti szeretetének nyomdokvizén.
Ennyi és nem több, amit kiraktam, és, ha igaz a kép alapján megfogalmazott hipotézis, így kiálthat fel az érdemleges: ez ám a valódi félreértés János!

De lehet, hogy én tévedek! Kettejük történetének még nincs vége, halomban állnak íróasztalomon a feldolgozatlan jegyzetek.

Tény és való, hogy a nőkön nehéz eligazodni, megesik, hogy ők maguk sem tudják saját szívügyeikben kiismerni saját magukat.
Láttam én ilyesmit bőven. Saját praxisomban is előfordult hasonló eset. Egy lány egyszer nagyon adta alám a lovat, hogy aztán végül, amikor már befutóban voltam azzal a lóval, pofára ejtsen. Elmondom, hogyan esett, mert a párhuzam nagyon is kézenfekvő.
Vitorlás-oktatásból éltem húszas éveim közepén, végén, és persze írogattam, de még nem voltam befutott író. Három rented hajó felett diszponáltam, Sarasota yaht kikötőjében, nagy, kétárbócos, modern, motoros szkúnerek voltak, a kapitányok haverok, akikkel a vállalkozást együtt indítottuk. Az egyik nyáron a személyesen általam kormányzott hajóra került egy középiskolás csoport /valami egyházi iskolából jöttek a tanárukkal együtt/ fiatal lányok és fiúk, 16-17 évesek. Én nagyon "öreg" voltam hozzájuk képest a 28 évemmel. Szigetről-szigetre jártunk a Karib tengeren, elhagyatott, lakatlan zátonyokat kerestünk fel romantikázni. Az iskolások rengeteg mennyiségű szeszt csempésztek fel pakkjaikkal a fedélzetre, és, mint később megtudtam, füvet is. Este a tábortűz mellett /túl voltunk ekkor már a vacsorán és a közös imádkozáson/ -ittak, füveztek. Olyan ügyesen tették a dolgukat, hogy a kísérőtanár, egy éltes, jóindulatú sovány, ráncos-képű apáca semmit nem vett észre belőle. Az is igaz, hogy mire a móka elkezdődött ő már az igazak álmát aludta fenn a hajón a kabinjában. A társaság az első tengeren töltött nap után elfogadott magával egyenrangúnak, aminek módfelett örültem. Hamarosan felfigyeltem egy Helen nevű szőke leányzóra, órákon át gyönyörködtem fent a hídon a kormánykereket forgatva légiesen karcsú, nőiesen nőies alakjában, szertelen, bozóttűzhöz hasonlatos természetében, ahogy korláttól korlátig rohangált a fedélzeten, incselkedve a felbukkanó delfinekkel.
Úgy tűnt, mintha egyenesen nekem játszana, nekem bohóckodna.
Minden lehetséges módon azon volt, hogy felhívja magára a figyelmemet, és, nem tagadom, sikerült is neki. Hínárból font koszorút tett a fejemre az első estén a tábortőznél, körbe táncolt, elém térdelt és mókázva, túlozva azt mondta: én vagyok az ő királya. Eljátszott egy jelenetet, ez egy másik estén történt, barátnői asszisztáltak hozzá: sztriptease táncosnő volt, földig érő hosszú köntös fedte testét, amikor bevonult a színpadra", vagyis a tábortűz elé. Pörgött, forgott, ugrándozott bolond módra. Ledobta a köpenyt és alatta nem volt semmi, igen, úgy tűnt, mintha meztelen lenne, olyan ügyesen volt megcsinálva a jelmez. Testhezálló fehér balett-ruha fedte nyaktól bokáig, melynek mellrészére rá voltak rajzolva a mellek, has-részére a köldök, s lejjebb, alatta a két comb között diszkréten jelezve a szeméremdomb. Odatáncolt elém, kacagva bíztatott, tapogassam meg azokat a melleket, valódiak ám! Rövidre fogva, én, aki addig a percig meglehetősen fölényesen kezeltem a nőket, belehabarodtam szélvészkisasszonyba. És elkövettem azt a hibát, konkrétabban ostobaságot, amit addig soha, hosszabb távra kezdtem tervezgetni kapcsolatunkat. Mindazonáltal kezdettől fogva erős kételyeim voltak a dolog realitását illetően. Nem csak amiatt, hogy több mint tíz évvel voltam idősebb nála, hanem azért is, mert ő még csak egy iskolás-lány volt, és a kontinensnyi ország másik végében lakott Los Angeles mellett, több ezer mérföldre Floridától, ahol én éltem. Mégis, mikor ittam a konyakjukból, szippantgattam fűvel megtömött cigarettájukból, könnyű lett a szívem, és elhittem: lesz folytatás.
Úgy váltunk el a mólón a túra végén, hogy az a legszebb reményekre jogosított. Szülei, diáktársai és a jelenlévő tanárok szeme láttára a nyakamba ugrott, ölelt, csókolt, ahol ért. Megbeszéltük, hogy felhívom majd, tartjuk a kapcsolatot. Bírtam az ígéretét, ha a tanév befejeződik, kieszközli szüleinél, hogy a barátnőjével átjöhessen hozzám egy hétre Sarasotába.
Vártam néhány napot, hogy ne érezze, mennyire bolondulok érte, aztán, amikor már nem bírtam tovább felhívtam. Bűbájos volt a telefonban, majd elolvadtam. Másfél órán keresztül beszélgettünk mindenféléről, nem tudtunk elszakadni egymástól, s ez így ismétlődött napról napra. Teltek a hetek, vége lett az iskolának. Helen elutazott valahova a Sziklás hegységbe, ott nem tudtam elérni. Amikor visszajött ő hívott fel. Gyanús érzésem támadt, amikor meghallottam a hangját. Tompa, érdektelen volt az a hang, hiányzott belőle a korábbi kedvesség. Azt mondta, azért hív, hogy előre jelezze, nem tud lejönni hozzám Floridába, mert a barátnőjét nem engedik el, és ő egyedül nem akar jönni. Kétségbeesett erőlködésemre: "keressünk valami megoldást", habozva azt válaszolta, kibékült a fiújával, akivel azt megelőzően veszett össze, hogy az iskolai csoporttal eljöttek volna a vitorlás kirándulásra, és a fiúja nem venné jó néven.
Hívtam másnap, azt hittem valami félreértés, vagy rossz tréfa az egész. Kétségbeesésemben elképesztő marhaságokat mondtam: azt mondtam, hogy egy ilyen mélyen gyökerező barátságot, mint a miénk, nem szabad felrúgni, a mi kapcsolatunk komoly érték, és más efféle ostobaságokat.
Hosszú hallgatás következett, már azt hittem, szétkapcsolt a vonal. Megalázó szituáció volt. Én, a menő hajóskapitány, az érett férfi, vinnyogó kisnyúlként könyörögtem egy iskolás-lány, egy csitri barátságáért!
Az érvelés hamis volt, ő is tudta, én is tudtam. Szó nem volt közöttünk soha barátságról, kapcsolatunk gyors lefutású, heves szerelmi kapcsolatként indult, nem is lehetett máshogy gondolni rá.
Igen, vagy nem, ez volt a kérdés. A barátját választja-e, vagy engem?
És akkor, Helén válaszára várva hirtelen megértettem mindent. A szőke leány faséban volt a barátjával amikor megismerkedtünk, s, jobb híján, elkezdett játszani velem, az első útjába akadó komoly férfival, kellett neki a játék, hogy megtépázott önbizalmát helyreállítsa, karmait élesítse. Hazatérve azonban átértékelte a dolgokat. Józanul, drogtól és alkoholtól mentesen beszélt az egyik nap az anyjával, kikérte a tanácsát. A mama, okos asszony lehetett, ész érvekre hivatkozva lebeszélte a velem való további kapcsolatról. Helen osztott és szorzott, hogy jön ki jobban, és végül kibékült udvarlójával, aki korban és mentalitásban inkább volt hozzá való, mint én. Vajon Kassai Karolinánál nem ugyanez volt a helyzet? -teszem fel magamnak a kérdést. Lehet, hogy tényleg úgy volt, ahogy Szemerédi János sejtette: Vadmacska mindvégig a kis Fodort szerette, és míg várt a csodára, a kis Fodor szabadulására, bánatában, magányában játszani kezdett Szemerédi Jánossal?
Talán Kassai Karolinának is volt egy komoly beszélgetése szívügyben az anyjával, Gizella asszonnyal?

Megpróbálom elképzelni ezt a beszélgetést. Az írónak az a feladata, hogy amit nem tud, azt képzelje el.

Legyen a napja mondjuk egy ártalmatlan keddi nap, május végén.
A család az esti mise után együtt van a Zugligeti villa kertre néző szárnyában, hátul, a régi cselédlakásban. Vacsora után vagyunk, idősebb Kassai Lajos, Vadmacska apja szokás szerint az írógépet veri a kertre néző ablak előtti biedermaier írósztalnál, Zoli az alsó ágyon heverészik és olvas, Kassainé a hitvesi ágyon maga alá húzott lábakkal kucorog, kezében stoppóló-fa, a stoppolófán lyukas zokni,- foltozgatja nagy ügybuzgalommal. Ifjú Kassai Lajos nincs otthon, ő mondjuk, randevúzik éppen. /Az Olvasó tetten érve engem itt ezen a ponton elmosolyodik, és azt mondja magában, lám, lám, íme, ez az író trükkje, aki a lényegre akarván koncentrálni elmellőz gyorsan egy szereplőt, hogy róla ne kelljen most beszélnie./
Karolina a konyhában van, a konyhaasztalnál ül, előtte kinyitva az Egyetemi Élet, lapozgatja és hallgatja közben a rádiót. Az ablakok nyitva, odakinn még világos van és hamisítatlan, tavasz illatú levegőt hoz a langyos esti szél a budai hegyek felől. A Kassai lány rátalál egy cikkre középen, belemélyed. Tücskök ciripelése hallatszik be, és a verebek izgatottan csivitelnek a villanydróton a kémény felett. Békés családi idill nyár elején 1956-ban. Egy olyan este, amikor a külvilág fekete üzeneteivel falakon kívül marad.
Gizella asszony végez az egyik zoknival, lekászálódik az ágyról.
-Hozok egy pohár vizet, -mondja halkan félig magának, félig a férjének, -olyan szomjas vagyok erre a töltött-káposztára.
Elindul, elhalad a férje háta mögött. Megtorpan egy pillanatra, beleolvas az idősebb Kassai Lajos könyöke mellé lerakott, már elkészült oldalba.
-Hol tartasz? -kérdezi kezét férje vállára téve.
Kassai Lajos nem válaszol, nagyon el van merülve a munkába, Gizella asszony tehát megy tovább, egyenesen ki a konyhába. Elővesz a szekrényből egy poharat, a csaphoz lép, megtölti, iszik, aztán, a pohárral a kezében lánya mögé lép, válla fölött belesandít a cikkbe, amit Karolina olvas. A cikk fölött ott a szerző neve: SZEMERÉDI JÁNOS. Gizella asszony ismeri ezt a nevet, Karolina már többször beszélt odahaza Szemerédi Jánosról.
Kassainé előrehajolva olvassa a cikket, ami egy tavaszi napról, a tavaszi nap hangulatáról szól. Kultúrált szép írás, -semmi különös, ilyet bárki tud írni, aki össze tud hozni egy épkézláb bővített mondatot, alany, állítmány, tárgy, határozó-szó, jelzők, -gondolja róla.
A szerző ilyen mondatokkal operál:
"A bozóton áttörve elértük a szakadék ásító, sötét száját. Társaim borzadva néztek le galagonya-tüske borította sziklás partjáról a mélybe. Lent kicsi patak csörgedezett, hangja úgy csilingelt fel hozzánk, mintha a Télapó apró csengettyűje lenne. Komor fákkal vett körbe minket az öreg erdő, melynek mélyéről messze űzetett a madárdal. Átkeltünk a függőhídon a túloldalra és követtük az ösvényt, ami hol szélesen kanyargott, hol pedig összeszűkült lábunk alatt. Jó óra erős tempójú gyaloglás után leértünk a hegy lábához, a fák megritkultak, széles mező vidám képe bontakozott ki bámuló szemeink előtt. A földúton keresztben előttünk traktoros brigád vonult, a pótkocsi meg volt rakva rönkfával, a rönkfák tetején a munkások hangosan, jókedvűen énekeltek. Harsogtak a mező színei, a piros kiáltozott a sárga nevetett, a kék integetett, a fehér szerényen csendben ült meg a maga szűzies tisztaságában. Csak a zöld nem törődött semmivel, olyan sok volt belőle mindenütt, olyan harsogó volt, hogy bízvást megengedhette magának ezt a pimaszságot..."

Karolina hátrafordult, felnézett az anyjára.

-Mit szólsz hozzá? Szépen ír, ugye?
-Tetszik, -mondta Gizella asszony egyszerűen. Habozott egy-két pillanatig, aztán feltett egy kérdést, amelyet az anyák általában feltesznek a lányuknak:
-Mondd csak, te jóba vagy ezzel a...ezzel a.... Szemerédi Jánossal?

Karolina összecsukta az újságot és eltolta magától. Arcának bőre sápadt volt a lámpafényben, de ezen a sápadtságon átütött a tűz, valami különös, belső izgalom tüze és halvány pirosságként mutatkozott mindkét orcáján. Kassainé megkerülte az asztalt és leült a másik székre lányával szemben. Hallgatott, nézte Karolinát és várta a választ.
-Persze, -mondta könnyedén Vadmacska, éppen csak megemelve egy picit a vállát. -Persze, anya. János nagyon aranyos fiú, olyan jópofa és közvetlen...tudod, meséltem már róla.
-Mennyire vagytok jóba? -hangzott a következő kérdés.
Gizella asszony hangja továbbra is fesztelenül csengett, könnyed, társalgási tónusban.
-Ezt hogy érted?
-Barátod a János?
-Igen...azt hiszem.
-A barátság komoly érzés Karolina.
-Igen...persze.
-Barátunknak általában olyan embert választunk, akivel az élet nagy kérdéseiben egyetértünk.
-Igen, anya, de...
-De?
Kassainé rácsapott a "de"-re, nem lehetett kibújni a válasz előtt. Vadmacskának, aki az anyja előtt csak kiscica volt színt kellett vallania most, el kellett mondania, mi következik a "de" után. Nyílt az ajtó, Kassai Lajos jött ki a konyhába, ő is szomjas volt a töltött-káposztára. Megmentette lányát egyelőre az elhamarkodott választól, némi haladékot szerzett neki. Ivott, dünnyögött valamit, aztán szőr-mamuszában visszacsoszogott a szobába.
-Anya, én azt hiszem, úgy érzem, nincs igazad, -mondta Karolina. Halkan beszélt, de eléggé eltökélten.
-Szerintem nem csak olyan ember lehet a barátunk, akivel egyetértünk. Az, hogy valaki szimpatikus-e, vagy sem, nem függ a világnézetétől. Megtetszik valakinek a viselkedése, a mentalitása, rokonszenves lesz azért, mert egyenes, mert bátor, mert nem rejti véka alá a véleményét, nem színlel, nem alakoskodik, ez a barátság alapja.
-Te tudod, mondta Kassainé. -De azért kíváncsi lennék arra, ha történetesen fordulna a világ kereke, akkor is így gondolnád-e?
-Biztos, hogy így gondolnám. Az ember az ember, akkor is, ha fenn van, akkor is, ha lenn van. Egy istentagadó kommunista ugyanolyan jó ember lehet, anya, mint az, aki vallásos.

Odakinn sötétedni kezdett, s a leszálló alkonyattal hűvösebb szellő érkezett, elűzte melegebb társát, belopakodott a csipkefüggöny mellett oldalt és meglebegtette a párkányon a cserepes-muskátli leveleit. Gizella asszony felállt, az ablakhoz sétált, és becsukta az ablaktáblákat.
-Így, -mondta. -Kezd már hűvös lenni.

A beszélgetés csendes vizeken folyt tovább, mindketten nagyon vigyáztak, hogy óvatosan fogalmazzák meg mondanivalójukat. A csendes víz is hordhat azonban súlyos rakományt a hátán, gondoljunk csak a Missisipi alsó szakaszán hajózó óriás méretű, peremig merülő uszályokra, amelyek füstös, fekete oldalukkal alig-alig emelkednek ki a habokból, vonulnak szüntelenül a tenger felé napkeltétől napnyugtáig.
Kassai anyuka belevágott egy történetbe, a történet a 19-es proletárdiktatúra idején játszódott és Gizella asszony egyik unokanővéréről szólt, aki beleszeretett egy vöröskatonába, egy közönséges, alacsony származású fiatalemberbe és mivel a baba már úton volt, sietve hozzáment feleségül. A fiú istentagadó volt, ezért csak polgári esküvőt tartottak.
"Nem is volt rajta Isten áldása", -szögezte le szárazon Gizella asszony. "Három gyerekük született. Már az első baba megszületése után azon veszekedtek elvigyék-e a templomba megkeresztelni? Sára azt akarta, legyen megkeresztelve. A férje, Pistának hívták, ellenezte, azt mondta mindig: az én fiamat nem fogják a papok butítani. Aztán persze a kommün bukása után, a Horthy érában már vitte ész nélkül a templomba, hogy javítson a renoméján. Tudod, mi lett a sorsuk?
-Mi? -kérdezte kissé nyugtalanul Karolina. Sára történetét most hallotta először.
-Elváltak. -Kassainé nem emelte fel a hangját. -Ami húsz évesen apró jelentéktelen különbségnek tűnt, mármint, hogy Sára hitt Istenben a Pista meg nem, egyre elviselhetetlenebb teher lett. Vitték, cipelték egy darabig, aztán, amikor jött a Rákosi és kitört a kommunizmus, ledobták, és szétmentek. A Pista most tanácselnök Makón. Szép kis tanácselnök. Írni-olvasni is alig tud.
-Én nem akarok férjhez menni senkihez, -mondta Karolina.
Hallgattak. A Kassai lány talán érezte, hogy ez utóbbi mondatot már nem kellett volna mondania. Felvetette a fejét, szembenézett az anyjával és hirtelen kitört:
-De ha valakitől gyereket akarnék, akkor az Szemerédi János lenne!

Gizella asszony úgy tett, mintha meg se hallotta volna, mit mondott Karolina. Felállt, rámosolygott a lányára.
-Olvasgass csak, -mondta kedvesen. -Bemegyek, folytatom a stoppolást, tele van még a kosár lyukas fuszeklival.

Íme, ez az elképzelt beszélgetés.
Lehet, hogy nem úgy alakult, ahogy terveztem. Megint lejátszódott, ami máskor is, hogy egy láthatatlan "valaki" megfogta a kezemet és vezette arra, amerre ő akarta. Azt kívántam megmutatni ezzel a kitalált beszélgetéssel, hogy Kassai Karolinát talán épp úgy az anyja beszélte le a Szemerédi fiúról, mint, ahogy Helen anyja Helent, -rólam. Visszájára sült el? Nem biztos. Vadmacska heves volt és meggondolatlan, sokszor csúszott ki olyasmi a száján, amit maga sem gondolt komolyan, amit később megbánt. Hogy ő Szemerédi Jánostól akar gyereket, ha el is hangzott, csak mint fellengzős, a vita hevében odavetett kijelentést kell értékelnünk, úgy gondolom.
Az anyja szavai azonban lehet, hogy gondolkodóba ejtették.

Dolgozom, verem a klaviatúra billentyűit, hízik a szöveg. A zenegépben egy régi lemez forog, csengő-hangú dizőz énekli, tisztán lehet érteni a búbánatos szöveget:

"kinek is kell egy tüskés, bolondos figura
ki a szívét letagadja s nincs bájos mosolya"


Összerezzenek. Kassai Karolina?

Á, nem, hessentem el. Kassai Karolina vidám boldog kis fruska, igazi kölyök.
Hogy én mikre tudok asszociálni?!



Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2008-01-23 08:54:30

Köszönöm kedves Rozália, hogy ezt a részt is elolvasrad, és kedves soraidat!

Üdvözlettel: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2008-01-22 10:18:33

Szia!
Egyetértek veletek, a világnézeti különbség valóban meg tud mételyezni egy párkapcsolatot. Én magam is ismerek nem egy olyan házasságot, amelyik zátonyra futott amiatt, hogy az egyik tagja vallásos volt, a másik pedig nem. Továbbra is lebilincselően írsz.
Szeretettel: Rozália
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2008-01-22 09:16:52

A világnézeti kérdések nagyon fontosak az emberi kapcsolatokban, Te is utaltál rá, saját példából kiindulva. Szüleink, nagyszüleink életében talán sokkal többet jelentettek, mint a mai kor embere számára. Illetve, a csoda tudja.Én sokszor abban sem vagyok biztos, hogy a társadalmi, gondolkodásbeli változások jó, vagy rossz irányba mennek-e?
Kassai Karolina és Szemerédi János kapcsolatában úgy tűnik komoly szerepe van annak, hogy a lány vallásos, a fiú pedig istentagadó. De van itt még valami, amit sem Szemerédi János, sem az amarikai "iró" nem tud megfejteni. Vadmacska egyfelől nézve csak egy kis szeleburdi csitri, másfelől azonban ő a "titokzatos nő", a kiismerhetetlem misztérium, aki a férfiember számára örökké megfejthetetlen titok marad.
Köszönöm, hogy elolvastad és nagyon örülök, hogy tetszett!!
Szia: én

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)