Szeretlek én bizonyám,
Csak látnálak még szaporán,
Szaporán a kis kertedben,
A virágokkal éledve.

Véredben, mely oly veres,
Mint a szád,
Vágtatni és szárnyalni,
Az érzelmek fonalán,
Veled keresni magvakat,
Beszép volna az,
Beszép volna elültetni,
S gondozni azokat.

Szerelem ez nem tagadás,
Mely örökké élni fog-tán,
Melyet néha
Természeti ösztön ural,
De átengedi, mint folyót
Az Ural.

De még zöldelve
Állunk,
Kalandozási
Vágyunk legelején,
Mely mégcsak
Most indult el,
De végeztével,
Tán egymásra néznek,
Piros szívek,
Egy Fa, legtetején!