I.
Újra itthon

Sötét, hideg téli éjszaka volt a kis faluban. Az utcák kihaltak voltak, csak a dühöngő szél sodorta magával a havat, melyet néhol méteres kupacokba rendezett, hogy utána ismét megbonthassa, s más hová vigye őket. Néha azonban ő is megtorpant egy-egy nagyobb halom előtt, hogy aztán, mint a macska az egérre vethesse rá magát, s megbontsa a rendezett halmot. Ha ez sikerült visítva nevetett, mintha örülne, hogy mindenható erejével elgörgetheti maga elől a gyűlölt, feltartóztatni akaró ellenséget. A házak sötétek voltak, s mintha ők is dideregve húzódták volna össze magukat az őrülten száguldó szél, s a fagy csikorgó foga elől. Ekkor azonban a házak között húzódó széles úton egy sötét alak tűnt föl. Egy pillanatra megtorpant és a fejét forgatta, mintha keresne valamit, vagy elégedetlen lenne az előtte húzódó halott, fekete faluval. Szeme megállapodott egy pillanatra a vele szemben magasodó hegyen, melynek tetején egy kastély állt. Ez a látvány igen csak kísérteties volt ezen a halott éjszakán. Nézte, majd elfordította a fejét. Végül azonban a hideg és a szél rákényszeríttette, hogy haladjon tovább. Keze fázósan húzta össze magán a köpenyét, s megigazította a fejére kötött sálat is. Nem lehetett látni, hogy férfi, vagy nő, mivel a bő köpeny nem sokat engedett láttatni az alakjából. Némán és sietősen vágott át a főtéren, mintha maga is menekült volna ebből a pokoli éjszakából. A főtérből két út nyílt. Az egyik jobbra, ahol a falu folytatódott, míg a másik balra, egy fenyőfákkal szegélyezett meredek útban folytatódott, mely a hegy tetején álló kastélyhoz vezetett. Az idegen ezt az utat választotta. Az első kanyarban egy kivilágított hintó állt. A bakon egy öreg, hajlott hátú vékony kis öregember ült. Fején széles karimájú kalap volt, szája előtt vastag sál, s csak éber kék szem villogott ki a kalap alól. Meglátta az idegent, aki némán ballagott felé.
- Maga az, Alexandra kisasszony?- kérdezte.
Az alak megtorpant, majd kissé visszahőkölt, de megadta a választ.
- Én vagyok. Ki maga?
A kocsis leszállt a bakról, s úgy mondta a választ.
- Nem emlékszik rám? Bár, hogyan is emlékezne, hiszem harminc év is meg van, mióta utoljára látott engem, én, pedig megöregedtem.
Alexandra fejében ekkor derengeni kezdett valami.
- Maga az, Christian bácsi?
- Az volnék, méltóságos kisasszonyom!
- Azt hittem maga már régen meghalt. Hány évesen kezdett az apámnak dolgozni? Ötven?
- Igen, és most vagyok nyolcvan, de hát az Isten jó egészséggel áldott meg.
- Ezt örömmel hallom. Az apám küldte magát értem?
- Nem. Én hallottam, hogy haza tetszik jönni, így magam jöttem. Elnézést kell kérnem, hogy nem mentem ki Önért a kikötőbe, de ezek a mostani útviszonyok...
Azzal egy lemondó fejcsóválással fejezte be a mondatot.
- Nem történt semmi! Mondja csak, mióta vár itt rám?
- Talán egy fertályórája.
- Nem lett volna jobb a tűz mellett a meleg konyhán?
- Jobb lett volna, persze, hogy jobb, de azt meg nem akartam, hogy a kisasszony halálra fagyon. Jöjjön, közben induljunk, mert megfagyunk, és útközben is lehet beszélgetni.
Alexandra bólintott, majd felkapaszkodott a kocsis mellé a bakra, s elindultak. Alexandra nem kérdezett semmit a férfitól, csak némán figyelte a mellettük elsuhanó fenyőket, majd felbukkant a kastély, s a lánynak összeszorult a gyomra. Úgy érezte, soha nem volt még ilyen komor és fenyegető gyermekkorának helyszíne. Mikor megérkeztek a kastély udvarára, a lány illedelmesen leköszönt a kocsistól, megköszönve neki a fuvart, s ment a házba. A főbejáraton át lépett be a hideg, sötét előcsarnokba. A benn uralkodó sötétség szinte halott volt a kint uralkodóhoz képest. Torkában dobogott a szíve, ahogy körülnézett az előcsarnokban. Sehol egy teremtett lélek, aki fogadta volna. Minden komor és fenyegető volt, majd a sötétségből ekkor, mint a hajnal fénye, mely kezd erőre kapni, egy apró kis fénysugár jelent meg. A lánynak ekkor még jobban összeszorult a torka, félve, és reménykedve nézet azt a kis fénypontot, mely reményt, de ugyanakkor félelmet is keltett benne.