véresen fekszik a napsugár
nyújtózik a mámoros halál
csendbe olvad a szürkeség
madarak fájdalom-füttyét viszi
a szél és hasítja ketté az estét

mint fázósan gubbasztó galambok
a könnyeket rejtő bánatos falombok
bús koronája söpri a földet
levelek súlya alatt az ágak
nyögnek és jajgatva összetörnek

merész, denevér röptű éjszakák
bújnak meg távoli templomok
halkan konduló harangjai mögött
vajon hová lett a napsugár merre
fújta a szél, merre költözött

csordulnak, csikordulnak keserű hangok
amikor csillagszekér indul az égre
már csak a messzeségből emlékeznek
a kékre az átszúrt fényű
sápadtan szendergő csillagok

suttognak az élveteg álmok
sóhajtó vágyak buggyannak elő
kéjes gondolatok mélységeiből
vágyott gyönyörök megölnek,
elűznek, lehúznak és összetörnek

sikátorokban kiáltás kóborol
az ürességben társtalan egyesülés
üvölt, de megváltásra hiába vár
felráz egy váratlan csörrenés
üvegként törik össze a remény

ábránd-csókok köröttem zizegnek
a halált sem érzem már hidegnek
érintés szakad fel bőrömön
kifulladva álmoktól hajtva üldözöm
a nevetve elfutó gyönyört

vágyaimból szőtt hálót feszítek
a lét megszokott mindennapjai alá
hogy elveszett magamat megtartaná
mikor majd ismét születő életem
bizonytalanul zuhanni kezd