Két szerelmes vágyva ölelkezett reggel
az ébredező utcán.
Megkönnyebbült sóhaj, perzselő lehelet.
Két száj az éj játékát
játszotta, míg a harmat álomba cseppent
ott előttük a járdán.

Nem kell más, az érintés közelsége csak.
Talán még egy simogatás,
hogy lehunyt szemhéján is lássa, mint a vak
ki belül fényben jár és lát,
s érintésekből rakja össze magának,
milyen a látó boldogság.

Ölelésük megnyugvás és követelés.
Egymásba olvadó fém,
mely kihűlve nem választható majd szét.
Végső beteljesülés.
Testükben örök szerelmük egymásban él,
nem követel, csak remél.