Nem ismertem semmit én előtted.
A nihilből hullnak alá a sorok.
Tőled kaptam mindent, tőled tanultam
amit ma tudok.

Nézd, tenyeredben egyensúlyoz az élet,
ujjaidon csillog az égboltozat,
a csillagok dísze kioldott sóhajod
és minden szavad.

***

Nem tudom talán még ma sem, hogy ki vagy,
de úgy követlek, mint egy álmot,
hozzád behunyt szemmel is eltalálok,
és büszkén és dicsőítve lélegzem be
csendesen illatod.
Itt vagyok,
mint néma angyal - tőled kaptam
a szárnyat; köszönöm;
a felhőket megízlelem: repülök,
mindig arra szállok, amerre jársz,
lépteid áldott ösvénye nyomában.

***

A virág kibontja szirmait,
belehull a vízcsepp.
Lágy vagy és selyem ízű,
olyan vagy, mint a kincsek.

Néha csendesen zúg csak, máskor
sejtjeimben őrjöng az akarat,
mégis összeomlok egyetlen
érintésed bársonya alatt.

Mer főnix vagy te és égetsz
mint a közeli égitestek,
nem találom, mi merre van,
a madarak a légben felestek

s lenéztek ránk, de máris
tovább repülnek; szárny emel
tűzbe itt minden percet,
ha a test némulni mer:

hát szaval a váll, a kéz,
dadog a bőr, az ujj, a hát, az öl,
egy pillanatra megtörik az ég:
üvegburája alatt a Nap,
a Nap alatt a csattogó patak

szemünkbe tündököl.