Egy nap úgy virradt meg, hogy ti semmit sem sejtettetek.
Lopva indult útnak az élet s nem tudta hogyan közölje veletek, anélkül, hogy sokkolna.

Tudta, hogy hirtelen nem is fogjátok tudni, hogy ilyenkor hová kell menni,
mit is kell tenni.
Aztán egyszer csak minden kiderült. Meleg ágyba bújt egy furcsa tájon.
Olyan volt mint egy bolygó melyen először jár.
Tudta egyedül van de érezte, hogy valaki messziről vagy mégis egészen
közelről figyeli őt.
Telt múlt az idő, cseperedett helyezkedett s egy szép napon hirtelen útnak eredt.
S olyan nagy lett a nyomás, a hely hol addig élt egyszer csak összenyomta s kitaszította.
A melegség, a tompa hangok, a lágy érintések, a sötétség, a szívdobbanások
nyugtató hangja egyszer csak megszűntek.
Mindezek eldurvultak, éles lett a hang erős a fény durvák az érintések.
Mégis mindenki tudta, hogy akkor ott, ember született.
A kisfiam volt.
S akkor hirtelen belőlünk apa és anya lett.
Bár ez már azon az első reggelen eldöntetett.
Mikor még nem is tudtuk, hogy életre keltettük az életet.
S most itt fekszik a kicsiny ágyban s ez a táj is furcsa még.
Volt már egy világ amibe ösztönösen s azonnal ott maradt.
Ezt a világot már nem könnyű megértenie s bár még nincs sok tapasztalata
de azt tudja és érzi, hogy idekint is jó lehet élni.
Hiszen visszaszelidültek a hangok és az érintések, színesek lettek a fények.
És itt van apa és anya aki talán megtanítja megérteni az életet.