Sohaföldön Senki lánya névtelenül éldegélt,
Eleje és vége nincsen ösvényeken mendegélt.
Dallamtalan énekeknek ritmusvesztett ütemét
Idézte a süket tájnak összeütve tenyerét.
Hangja fojtott sikolyában múltat nem élt fájdalom,
Tárgytalan, vak indulata ártalmatlan ártalom.

Színehagyott szivárványnak kapuján túl Végtelen;
mögötte az időtlenség soha nem volt éveken.
Kényszerből font rácsok mögött kivajúdott szabadság;
Értékektől fosztott koldus: vén, nincstelen gazdagság.
Áldozatát el nem ejtő, hamvában holt erőszak;
gyilkos ösztön békeszomja légdús térben fojtogat.
Kimerítő álmok után pihentető ébrenlét
balsors ízű kockázattal veti el a szerencsét.

Sohaföldön Senki lánya nem ismer más életet:
az ismerős Valóságban idegenül ténfereg.
S ha átjár is néhanapján, honvágyik a Semmibe -
Bús, társtalan magányában nincs szüksége senkire.