lépteink zaja
elhal a magány kapujában
sóhajok élednek
ébred az ösztön
az egyedül üdvözítő képzelet
és az életet átszövik
az álmodott képek
és a megéltek
nem csodásak
nem ragyognak
néha nem is szépek
csak képek...
csak képek...
de valahogy mégis...
mások mint a hétköznapok
mint az egyszerű esések
inkább zuhanások
szédítők
eszeveszett örömmel töltenek el
és nevetni
egyre nevetni kell
nem látszik már
hogy a valóság milyen közel
nem érzékelhető a vékony fal
ami elválaszt
ami eltakar
ami elfedi a felfedni akartat
megmutatja az itt maradtat
azt
ami már nem ragyog
ami hideg
mint a csillagok
a fénye még szúr
de oly távol már a tüze
pontosan tudni
hogy a valósághoz
nincs semmi köze
bár néha még úgy tűnik
megváltoztatható
a sors által megírt
életregény
hogy lehet még győztes
a lelki-szegény
találhat még útjelzőt
a folyton-kereső
felkelhet még
az újra és újra eleső
de csak áltatás
csalóka fény csupán az ígéret
csak ennyi volt
az egész csak egyetlen Élet
ezt lehetett megnyerni
ezt volt szabad elrontani
ezért lehet még átkokat szórni
vagy hálát adni